Vers teljes:
Egyszer régen a múlt mélyén,
Mohács mezőn zajlott áttörve a békén,
Hősök és harcosok vívták a harcot,
A jövőért,a hazáért ők védték a grundot.
A nap sugarai ragyogtak az égen,
ahogy a kardok csattogtak
vér folyt a réten.
De a lelkünkben remény élt tovább,
hogy a sötétség helyét fény veszi át.
Szívünk dobogott lelkesedésünk lobbant,
a csata hevében,ahol sorsunk vért izzadt.
Bár a halál árnyéka ott lebegett.
Fél magyar hadsereg, halállal odalett.
Szultán és király összecsap a pályán,
Mohács vérmezején dől el sorsunk árván.
Hunyó szemek,törött kardok sötét fátylat szőnek,
ha valahol akkor ott kell lenned erősnek.
Szulejmán serege dübörög. Magyarok!Most kell ölnötök! Harangszó zendül a halál kísért,
Ők haltak meg a mi Hazánkért.
Mohács mezején,hol a múlt árnyai szállnak.
Remény suhan a sorsok közt angyalok járnak.
A harci zajok közöt ott rejtőzik a fény,
Hittel telve mint egy új hajnali remény.
A mohácsi csata, keserű döntetlen,
Hősök vérző szívekkel, elcsüggedten.
Remélik a fényt árnyékba látva,
Apa a fiát nagy fájdalommal ásta.
Az erős tekintet ugye nem csak egy álca?
Mondjátok magyarok!
Ott lesztek elásva?
A Mohácsi csata szomorú dala zeng,
Hősök kardjaikat magasra emelik, fejük felett leng. Megremeg a föld a vér folyóként ömlik,
Drága magyar,a halál vajon ott rejtőzik?
Apa hol vagy merre talállak?
Félek,hogy már csak álmaimban látlak.
Elmentél örökre?
vagy talán még várjalak?
Apa válaszolj!
ugye nem utoljára láttalak?
A kislány nagy fájdalommal írta naplóját,
A margó mentén fekete kereszt állt.
Síratta,roskadott eleget.
Drága kislány mi gyógyítja szívedet?
A harcmezőn áztatott szent föld,
A hősök bátorsága maradjék örök.
Kik ott helytálltak mi nem feledék,
A történelmünk lapjain,
Örök emlék.