Vers teljes:
Ötszáz éve történt, egy augusztusi napon,
Bátor magyarok álltak fel a síkon.
Segítségül jöttek, horvátok és csehek,
Támogatásul, szerbek és lengyelek.
Csillogtak a vértek a katonák testén,
Horkantak a lovak, az ellent keresvén.
A király egy dombon állt védelmezőivel,
Alatta Tomori a magyar sereggel.
Szulejmán sokáig váratott magára,
Így csak délután került sor csatára.
Szakállas puskák, kardok villantak,
Az oszmánok jelentős túlerőben voltak.
A szörnyű ütközetnek estére lett vége,
Patakokban folyt a magyaroknak vére.
Még az ég is sírásra fogta,
A hősök vérét záporával mosta.
Az ifjú király menekülni próbált,
Sebesült lovával egy pataknál megállt.
Leesett a lóról a nehéz vértjében,
S halálát lelte a Cselének vizében.
Király nélkül maradt a haza,
S hamar török kézre került Buda.
Emlékezzünk hát, a mohácsi vészre,
Magyarország eztán szakadt három részre.
Másfél évszázadig hódoltság lettünk,
Kultúránkat azonban sohasem feledtük.
Oszmánok, Habsburgok uraltak bennünket,
mégis megőriztük szép, magyar nyelvünket.
S milyen ma Mohács, a „gyászos”?
Egy összefogó, szép mezőváros.
Békében él itt sokác, sváb és roma,
Nemzetiségeknek közös otthona.
Tisztelegjünk a hősök emlékének,
Melyet itt hagytak nekünk örökségnek.
Emlékezzünk, ám lépjünk túl azon,
Ami ötszáz éve történt, egy augusztusi napon.