Végem vagyon immár, lovam elsüllyede,
ledobott magáról, mocsárba merüle,
hű emberem, társom, Ulrich kamarásom,
jöjj, fúl az kerálod, már nem soká állom…
Fojt az víz, vad tajték testem békeríté,
nehéz pánczélzatom úgy elnehezíté.
Jó anyám, hívogatsz, megyek immár hezzád,
itten hagyál engem, mégse neheztel rád
tenfiad, ki mindég vágyakozva vágyott
meglátni te édes, holt anya, orczádot,
kit sohase láttam, mostan majd elémbe
jössz, mint az másvilág küldötte, reményre.
Hazámnak lőn vége, minek élnem tovább,
ha veszve nemzetem, hol keressem okát?
Török horda ránk tört, ezernyi jöttmentje
levágá sok hősünk, vesztünket szerzette.
Büszke hadunk immár az mohácsi síkon
körbekeríttetett, ez égető kínom!
Odavesze oly sok szép dalia legény,
vérük tükröződik vad csatának egén.
Engem kimentének testőrim titokban,
de mit érek véle, ha itt lészek holtan…
Mentésre nincs esély, hullámsír ez itten,
megfutamodánk, hát így büntet az Isten...
Uram, oltalmadba vedd kicsiny fiamat,
hű Angelithámat, titkos asszonyomat,
jaj, hogy nem ölelhet két karom, nem talál
többé, inkább engem ölelget az halál…
Kerál édesapám, nemes jó Ulászló,
elvetéd fiamot, peniglen Jagelló-
vér csörgedezik az gyenge ereiben,
keráli orczája, zene kis lelkiben.
Jelöld hullámsírom, Ulrich, ne enyésszen
el fiatal testem, nyomtalan ne vésszen.
Szánjad, Uram, szánjad szép Magyarországot,
vedd le már mirólunk az sok setét átkot!
Immáron levegőm sincsen, de az képek
még most is peregnek, lelkemig elérnek,
halál gúnykaczaja két fülembe csendül,
lehúz erős hínár, az föld is megrendül,
nem jőhet az halál, amíg esdő imám
fel nem száll az égig, addig még kibírám,
az remény - hinnem kell - túléli kerálát,
megmenti az Isten egyetlen hazáját!