Ha fülelsz, még hallod tán az ágyúdurrogást,
A messzeségből visszhangzó csatakiáltást,
S ha jól figyelsz, még érezni a puskapor szagát,
S a századokat átizzító virtus parazsát.
Ötszáz esztendő csak egy pillantás.
Még lábad alatt dübörgő, ezer bősz patás
Vágtat vakmerőn át az ellenség hadán;
Hős vitézek csatáznak, ádáz küzdelemben
Vívva elszánt harcukat a túlerővel szemben.
Ötszáz esztendő? Csak egy karnyújtás!
Még itt lebeg a levegőben megrekedt fohász:
Bárcsak jönne még több utánpótlás!
De ha jön, ha nem jön, végsőkig kitartunk,
Űzzük ki a törököt vagy dicsőséggel haljunk!
...ötszáz éve épp, hogy elveszett Mohács.
Ó mily borzalom, minő pusztítás!
Oly sanyarú a feketébe öltözött világ,
Hol hajdan tarka falvaink szépen virágoztak,
Vasárnapi miséhez már nem harangoznak.
Nyüzsgő utcák helyén most házak düledeznek,
Tánc, nevetés, füttyszó, mind elcsendesednek.
Árva kútnak káváján csak a varjak gyűlnek,
Rémhírét károgva a mohácsi vésznek.
Ötszáz esztendő, mégis becsapás.
Egykor tán elesett Mohács,
Biz végtelennek tűnt a roppant elnyomás,
Reménységünk csapjai el mégsem apadtak;
Magjaink a gyász porából újra kisarjadtak.
Ötszáz esztendő, puszta ámítás.
Ezer viadal, oly sok kihívás,
Fényes győzelem és keserves bukás,
Ám bízva bízunk szüntelen,
S ím itt vagyunk, töretlen!
Ötszáz esztendő, csupán látomás:
Sorsunk harc, hit és túlélés, nem más.
Érje hát bármennyi csapás;
Míg szívében a magyar megmarad magyarnak,
Borús tegnapjára megvirrad, maholnap.