Délen lent az ország szélen,
dunaparti város lészen.
Azon tündököl évezredek óta,
kiről eme kis versem szóla.
Mohács, kiállták oly vehemensen,
egykor nemes főurak a várban.
Tán hallák, királyuk elesett,
az ország szörnyű kínban, gyászban.
E város, jelképe történelem viharának,
pökhendi, országló széthúzásnak.
A nemesek, mind Dózsa ellen vívtak,
kit tüzes trónján tetemre hívtak.
Kik jobbágyokat kardélre hányva,
most fütyülnek az ország sorsára.
Koncon marakodva, hasznot lesve,
nem látják, közeleg az ország veszte.
S hamarost jó a török, nagy sereggel,
túljutván már Szabácson,
Megállapodik, s tábort ver Mohácson,
hogy magyar földön csatázzon.
Szulejmán roppant haddal érkezve,
csatára egyenest felvértezve,
jő a magyar sereg is Budáról nyomban,
összecsapni a törökkel a déli honban.
Magyar, s török erő egymással szemben,
zöld sikság előttük, lelkük a végtelenben.
Csata zaja messzi végre hallik,
minden éber, még a vén Duna se alszik.
Várva a segítségere, mi el sem jő,
Tomori, és csapata, elszánt s vakmerő.
Neki megy a roppant török hadnak,
ám a véres csatában alul maradnak.
Lajos, bár számít a Hasburg segítségre,
Ferdinánd szerint, hulljon csak a magyarnak vére.
Szapolyai vajda sem siet igazán,
koronát áhit Bizánc vigaszán.
A magyar király végül magára marad,
fuldokolva várja őt a Csele-patak.
A szultán ekkor vérszemet kapva,
Mohácsot hátrahagyva, Budát felgyújtassa.
Tombol a török országszerte,
szembeszállni nincs már mersze,
sehol senki ember fiának,
prédája haszonszerző haramiáknak.
Három részre szakad végül a nemzet,
elvevék tölük így az életkedvet.
Senki sem ura már magának,
vége mindennek, vége a hazának.
S mikor úgy tűnik minden elveszett,
az úr nyújtá e népnek segítő kezet.
A lenézett parasztság fegyvert fogá,
s becsülettel harcolt tovább.
Ám a túlerő túl nagy, legyőzhetetlen,
minden elveszve kegyvesztetten.
Mégis túlélik az évszázadok viharát,
valakik vigyázzák őket odaát.
S mi, kik ide születünk máig,
hol az embert, olykor húzza az ág is.
Nos, ott valami más van, más lehet,
több ez mint puszta képzelet.
Hol annyi halál, s szenvedés volt,
annak élnie kell, az nem lehet holt.
Abban szívnek kell lennie, ősidők óta,
Ott az utókor, az életnek sója.