Vers teljes:
Mohács jelképe a múltban él,
Sötét napfény, izzó tűz mélyben ég.
Tragédiák könnye már rég kihűlt,
De emléke szívünkben, mint dobbanó kürt,
Tovább zeng, s hősünk élete fellobban,
Ki csatában esett, s hite nem lankad.
A vérpatak árad, múltat hord magával,
Szívünkben ég a remény fénye, szárnyal.
Hősök áldozata emel bennünket magasba,
Mint sas a szélben, mely sosem tér meg soha.
Mohács föld az emlékek forrása,
Jövő virága sarjad, újra álmodva.
A csatatér porában fakad új élet,
Remény szárnyán szívekben éled.
A jövőnk kibújik, mint fáknak virága,
Nemzetünk életerős, bátor, egyenes ága.
Az éj sötétjében, mint távoli fény,
Csillagok ragyognak, örök daluk zenél.
Természet ajándékai ébredeznek már,
Múltunk szárnyakon könnyedén hajnalba száll.
Útjaink nyílnak, merre jár az új világ,
Lelkünk lángol, ébred, szívünkben új táncra vár.
A tragédia új kapukat nyit, új utakat jár,
Nemzetünk épít, jövője ékes, mint virág.
Mint tavasz után a nyár meleg öle,
Úgy él a remény bennünk, szüntelenül zöldellve.
A hősök példája fénnyel vezérel,
Átívelve múltat, jövőnkbe ér el.
Mohács tanít, hogy bármily nagy a vész,
A nemzet él, és új utakra kész!
A csata helye nem csak emlék már,
Hanem a túlélés és remény forrása.
A hősök szelleme bennünk él tovább,
Mint egy nyughatatlanul csapdosó láng.
Mohács a hit, hogy mindig van tovább,
A nemzet újra éled, új utakat talál.