Pont fél évezrede a keresztény világ kapuját őrizte kies honunk,
élén a Jagello- házból való Lajos, nemes, igaz szívű, ifjú királyunk,
kit nem rettentett a közelgő török veszély, sem rút belviszályunk!
Az országlásra még alig érett, de lelkében fényes láng égett,
megmenteni szerelmetes királynéját és a népet:
Menteni hazánkat a pusztulástól,
és a magyar népet a török rabigától.
Körbehordatta hát a véres kardot szerte az egész országban,
így szólítván hadba a fegyverforgatókat Aranyasszony havában.
Fővezérül nevezték ki Tomori Pált, harcedzett érsekünket ,
hogy vezesse sok külhoni vitézeket is egyesítő seregünket.
Özönlött felénk az ellen, mint a tenger, népek leigázója, Szulejmán hada…
S mikor eljött Keresztelő Szent János vértanúságának emlékező napja,
elkezdődött Mohács délre eső mezején a szörnyű, öldöklő csata…
Húszezernyi keresztény seregünkkel ütközött meg hatvanezer janicsár,
bár hőseink oroszlánként harcoltak, de a túlerőben sorban elbuktak,
ólomszín felhők alatt sárba hulltak, fejetlen testükre tömegsír vár.
A bosszú démona dühöngött, ám égi Őrizőnk borzadva fordította el fejét!
A nap gomolygó ködben sötét köpenyt öltött, könnyfátyol fedte szemét,
medréből kiáradt a jó Borza patak, esőtől, kiömlött vértől iszamlott a rét…
Fuss, menekülj, mentsd magad ifjú királyunk, oroszlánszívű Lajos!
Ott lohol nyomodban egy csapat lófarkas, vérszomjas csahos!
De jaj, a Csele- patak felé vágtatva nem lelik a kiutat,
gyilkos áradat fedi el előlük az alattomos mocsarat…,
mely lehúzza a mélybe a lovat és a páncélos lovast!
Már minden hiába! A hazánk kapuja…! a nyugat kapuja…!
a keresztény országok kapuja… kitárva! Jaj, minden hiába!
Hogy nem maradtak temetetlen a holtak, neve foglaltassék imába:
országló nagyasszonyunknak, Kanizsai Dorottyának hála!
***
Én Istenem, arra kérlek, védjed meg a magyar népet!
Védjed meg a nemzetünket, az itt élő embereket!
És te is halld meg Szulejmán! Ó, halld meg nagy hódító, török szultán!
Vitéz seregünk, ősi nemzetünk színe-java, vérszomjadnak lett áldozata!
150 évig éltünk súlyos rabságban, három részre szakadt országba’!
De tudd meg: ledobtuk a rabigákat, leráztuk a láncainkat,
elűztük a rabtartókat, szabaddá tettük keresztény országunkat!
Mi, a hálás utódok, kegyelettel őrizzük emlékét a hősöknek,
kik Mohács tágabb mezején a magyar földért adták vérüket!
Ötszáz évvel később, e megszentelt helyen, ünnepeljük az Életet!
Keresztény hitünk erősítjük: kik itt nyugszanak, nem feledjük,
akik értünk adták drága éltük, hazánkért hullt drága vérük!
Előttük kegyelettel hajtjuk fejünk, emléküket megőrizzük!
Minden csepp vér mi kihullott, új életvirágot hajtott,
magyar földön, búzamezőn, reményteli szép jövendőn.
Vármegyéink adományából Fogadalmi Emléktemplom áll,
festmény és szobor meséli tragikus sorsod jó Lajos király,
a csatában elesettek hősi porhüvelyei fölé kegyhely borul már…
Ma, kik itt élünk mindannyian e Duna parti szép városban:
legyen sokác, sváb, szerb és roma, magyar ember mind rokona.
Ízes étkeinket együtt esszük, ékes kultúránkat megőrizzük.
Aki itt él, mind a honfitársunk: kéz a kézben kólót járunk,
tüzes cigánytáncot ropunk, sváb döngölősre mulatozunk…
Együtt élünk, együtt halunk, magyar hon a mi otthonunk!
-
Én Istenem, arra kérlek, védjed meg a magyar népet!
Oltalmazd meg nemzetünket, áldjad meg a magyar földet!
Áldjad meg a hőseinket, akik a mennyek országában élnek!
A Tejúton ők vágtatnak, nagy eleinkkel paroláznak…
sziporkázó csillagfényben, el nem múló dicsőségben!