Vers teljes:
Szűk öt esztendő; Nándorfehérvár, hogy elesett,
ádáz, vad tusában a töröktől bevétetett.
Elszántság, vakmerőség, tűz — nem hiányzott
bár, hős védők lelkéből — mely — sok csatát kiállott.
Félelmes túlerővel szemben hatvanhat napig
tartották magukat és az erősséget; addig,
míg lelkükből reményük s kezükből kardjuk kihullt;
csillaggá lett szívük ragyogva — akkor — égre gyúlt...
...és lám, míg az újabb 'török vihar' előszele
délről — most még csendesen, majd egyre erősebben —
susog már; Bakics Pál is hírt visz elmúlt év végén,
s jelenti a Porta tervét — Budára érkezvén.
Ám az udvar és az ifjú király tétlenkedik,
a figyelmeztető jelektől nem félemledik;
pedig I. Ferenc szövetsége a törökkel
egyértelmű döntés — szemben a Habsburg körökkel.
Igaz, zsenge korú II. Lajos királyunk
keze kötve volt; így szokott ez lenni minálunk.
Ferdinánd és V. Károly szenvtelen' nézi
szorult helyzetünk; míg azt egyéb gond is tetézi...
Nándorfehérvár — bár hősies! — eleste után
az ország állapota, biztonsága nem csupán
bizonytalan — ijesztő mértékben sebezhető!
Egy újabb török beözönlés nem kivédhető...
Csehországban toboroztak ugyan már tavasszal,
és VII. Kelemen ötvenezer arannyal
valós segítségéget nyújtott;
nem úgy, mint VIII. Henrik, angolok királya,
kit nem érintett magyarok, törökök viszálya.
Így hát újfent a pénzhiány jelent komoly gondot
az udvarnak, hogy zsoldos csapatot toborozzon.
Mindazonáltal nemeseink is vonakodtak
hadba vonulni; inkább egymással torzsalkodtak.
Lajos is hetekkel később indult seregével
a gyülekezőre; ártva késlekedésével
a védekezés ügyének. Bár közben Szulejmán
is kínnal haladt a Morava mocsarainál.
De háborítatlan' kelt át a Száván. Újlakot
'hét alatt beveszi; s szétlőve — Péterváradot.
Eszéket kiürítettük törökök kedvére;
így haduk, augusztusra, a Drávát is elérte.
Hadunk hatodikán ért Tolnára, hónap végén
tábort ütöttek egységeink — Mohácsra térvén —,
melyekben Burgio nuncius, pápa pénzén vett,
csapatai vonultak magyar nemesek mellett.
A sorsdöntő ütközet napján már kora reggel
felállt a magyar hadirend; ám az ellenséggel
csak kora délután szembesültek. A lankasztó
tétlenkedés a napon — testet–lelket bágyasztó.
Hát még feszülten várakozni a vérszomjas
oszmán áradatra! — Érkezésük késedelmes:
átkeltek a Dráván, átgázoltak mocsarakon;
erőt és időt veszít a kontyos sokadalom.
Táborveréshez készülnek az első érkezők...
Tomori lerohanása ellenük, érthető.
A ruméliai előhad megfutamodik.
Üldöző lovasságunk így tovább tusakodik.
De hamar vérbe fúl' a támadás lendülete,
a roham a janicsárokat is feltüzelte.
Fegyelmezett, gyilkos sortüzekkel válaszolnak;
Lovasaink a nyeregben holtan tántorulnak.
A túlélők visszahőkölnek, lovat fordít'nak,
míg a bőszült anatóliaiak ordít'nak,
vadul nekirontanak a magyar derékhadnak,
kik meg nem riadnak, elszántan visszatámadnak.
Ám a mohácsi mezőt hamarosan ellepi
számtalan vérszomjas akindzsi, szpáhi, dzsebeli.
Egyre csak árad a harcra nevelt kevert népség,
martalóc had; ez már nem harc — pokolbéli rémség!
A sokszoros túlerő felmorzsolja, apasztja,
de ajkukat dacos, hangos imára fakasztja
Perényi bekerített, elszánt embereinek.
Remény már nem, csak hitük ad erőt kezeiknek...
Estére végetért a könyörtelen mészárlás...
Borzalmas színhely mutatta a hősi helytállást:
A nap is gyászolta tízezer magyar hős vesztét;
gyöngéden borítva rájuk bíborszín köpenyét...
* * *
...Vész, vagy tragikus vereség — mindegy minek mondjuk;
országunknak mondhatatlan veszteség! De tudjuk:
e szörnyű nap, bár Szulejmán győzelmet aratott,
sok ezer deli magyar vitézt hőssé avatott.
E dicső címet egyikük sem kérte vagy várta,
de bátran adták vérük, a haza — 'hogy —kívánta.
Latolgatni: mi lett volna?...Ha esetleg? —Minek?
Találgatni, magyarázni, mentegetni? — Kinek?
Sátorhely vagy Földvár? — Vitatkozni helyszíneken,
vezéreink taktikáján, a körülményeken...
Az utókor mindig 'bölcsebb'; utólag már okos...
Szembenézni a halállal — egészen más dolog!
Tisztünk és nemes kötelességünk ezért annyi:
főhajtással emlékezni, illőn meggyászolni
eleinket, kik ötszáz éve drága hazánkért
éltek, s ha kellett, haltak is; tépett országunkért!
Végül: tisztelettel emlékezzünk királyunkra,
fiatal uralkodónkra, Második Lajosra!
Rövid életéről hiteles krónikák írnak,
méltatlan halálán még az angyalok is sírnak.
Gazdag, szép, áldozattal szerzett-megtartott országunk
túlélt; nem apadt Mohácsnál éltető forrásunk!
Szűzanya óvta hazánk', ahogy kérte Istvánunk;
halála után Égből vigyázza népét istápunk...