Ti, kik sohasem éltetek háborgó években…,
Kinek nem kél ajkán hálaadás ének,
Mit tudjátok TI, hogy mi a magyar élet!
Kiket nem üt szíven Mohács örök vésze,
Rákóczi balsorsa, világos emléke,
A kuruc kesergő, a székely sirató,
Ősi kúriákon, szárnya szegett ajtó.
Magyar becsületünk vérrel másolt könyve,
A magyar veríték sok elorzott kincse.
Láncot, mit ránk rakni alig-alig bírtak,
Verdikt, mit ellenünk törökök írtak.
Kiknek nem volt hazájuk a mi kis világunk,
Nem égő fájdalma túrán árvaságunk.
Tudjátok-e mi az, vérző szívvel járni,
Sok-sok sötét éjre magyar hajnalt várni?
Nemzeti tragédiánk! Nincs helye ünnepnek!
Emlékezzünk Mohácsra, pusztulás jelképre!
Több, mint tízezren éltüket vesztették el
„Nemzetünk nagylétünk temetőjében”.
Harc a magyar trónért, mintha ismerős lenne!
Lehajtom fejem, imára kulcsolom kezem,
Úgy, ahogy azt a kalocsai Tomori tette.
Leülök a folyó partra, vigye a Duna vize Mohácsra
És tovább tiszteletünk, az nem veszhet el,
Hősiességről szóló megemlékezés feladatunk lesz.
Emléküket égő fáklyaként visszük a jövőnek.