Vésztjósló neved éjfeketén zakatol ereinkben
Mint aki rémet lát, jéghidegen ver a szív
Fél évezrede döngve morajlott bús mezeinken a végzet
Tombol a harci zsivaj, ím felhorgad a múlt
Látom, ahogy közeleg a pogány sorsrontó hatalma
Végtelenül kígyóznak a török seregek
Húszezer honvédő mártír néz szembe a parttalan árral
Talpig vasban a test, szent fogadásban a szív
Kardot lendít az égnek jobb sorsra teremtett, ifjú királyunk
S a vak fátum kerekét nincs, ki erős karral lefogá
Nap s hold meghőköl és a szférák forgása torpan
látván az öldöklő hadakat s a magyar virtus erejét
Pedig ott döngtek lovaink a gonosz szultán sátra közelében
Ám győzött ravasz hadicsel s az ellen túlereje
Hatszáz évig a honnak csillaga fennen fénylett
S most pár óra alatt dicsfénye mind kialudt
Így robogott koronás főnk s a nemzet színe-java a halálba
Vérüktől nemesült földünk s a messzi jövő
Nincsen hiába kiontott vér, a honát védő hős lelke a mennyben
végső nyugtot talál s onnan áldja honát
Istennek szolgált, ki hazáját élete árán vérével óvta
A vér, e szent folyadék, kiontva áldást fakaszt
Ötszáz éve a sors, ha magyar, a keresztút terheit hordja
Szétszaggatva hazánk, jézusi út a miénk
Ettől kezdve kifosztva, a földig alázva, az Isten
így plántálta belénk a szabadság szent madarát
A romlás századai sem törték meg konok élnitudásunk
Romon kisarjad a fű, a síron nyílik virág
Ettől kezdve sokáig nyelvében élt ez a nemzet
S mindmáig itt zeng még a váteszi jövendölés:
Nem csak volt Magyarország, de lesz a jövendő árján
A legnagyobb magyar ajkán kélt a remény szava így
Hol a halál s az enyészet ördögi átka hörgött, ott ma a szélben
aranylón, büszkén leng az áldott, dús gabona
Hol lángcsóvát hajító, turbános bitangok kezétől porig égett a város
ma régi üszke felett az élet szent dala zeng
Légy te, Mohács, meleg otthon, örömmel telve zsivajgó élet!
S kik síkodon haltak, hálával hordja szívünk!
Légy te, Mohács, Duna éke, virágzó jelkép és a neved
mosolyt fakasszon az arcra, ha hallja az átutazó!