Mi a magyar? Mi volna más,
Mint lelkedből szóló vallomás.
Maréknyi por, ami leszel,
Ha majd az Úr elé megérkezel.
Hogy most és itt, s nem tévedés
Az áldás és a sorsverés.
A puszta télen, Családi kör,
Tág róna, hol délibáb tündököl.
Hamu alatt mindig parázs,
Örök sorsrontó lázadás,
Szent esküszó és hitszegés,
Átok súlya, szemmelverés.
Szépséges véres komédia,
Lucifer s Ádám párbaja.
Hunyadi kardja, mohácsi mező,
Déli harangszó, megcsalt szerető.
Jeltelen sír, meszes gödör, jeges Duna,
Sejtjeidben a zsarnokság iszonyata.
Valami bús muzsikaszó,
Az Isten áldásáért síró,
Parasztbarokk Róma,
Kísértet járta Európa.
Kerekek csattogása a költő felett,
Allegro barbaro, végső üzenet.
Halott bakák a hómezők alatt,
Stigma, Júdás csók, jeges iszonyat.
Lassan kihunyó, fekete fény,
Az utolsó bölény sötét szemén.
Ahol a szó a vigasztalás lelke,
Ahol fejemet lehajtom kezemre,
Ahol magamat elsirattam,
Mikor Csíkról elindultam.
Katalinka szállj el…, Gólya, gilice…,
Nézd csak, a pogánynak véres a keze.
Űzött vad, sötétlő rengetegben,
Végső magány a hömpölygő tömegben.
Szarvassá vált fiúk, forrássá vált leányok,
Zengő havasokon számkivetve jártok.
Ahol szökellve jő a kevesem,
Félelem nélkül jár a nagy hegyen.
Alkonyat vérző lobogói, latin dombok felett,
Az esti kérdés, amire tücsökzene a felelet.
Harmat csillaga, zöldellő vetéseken,
A végül bekerítő, ordas félelem.
Fecskék kottája, ha a drótokra ülnek,
A vágy, ha az égre himnuszokat repülnek.
Levél hátán a könnyű, finom erezet,
Szálló felhőparipák, fénysörényesek.
Nyikorgó kosárral a kezében a mama,
Menyország Tündöklő Királyné Asszonya.
Kis ház, hatalmas öreg fák alatt.
Bezárt kapu, a kertben régi, boldog nyarak.
Az őszi mezők búcsúzó illata.
Ágyúk dörgése, Eroica,
Angyal Budapesten, tankok alá vetve,
Egyszer majd el kel temetNI, dúlt hitekbe.
Eszmék bolondja, szörny tévedés,
Hallgatás tornya, példabeszéd.
Egy szent király, egy mártír kommunista,
A régi gyermek, az a hívő, tiszta.
Arcod melege, megérintő varázs,
Ahol neked is van feloldozás!
Elvetélt magzatok, meg nem szült remény,
Megtört vonal az arcod szögletén.
Ahol a vers ráolvasás,
Ahol a tenger óperenciás.
Kinek tündérországról szól mese,
Kinek a feltámadott az Istene.
Mi a magyar? Mi volna más,
Mint ősi hit, szent látomás!
Szövetség, mely megköttetett,
Megtart az Úr, és nem feled.
Én Istenem, aki tudod,
Legyen meg az akaratod!