megemlékezés a mohácsi vészről
-
Verseny:
Mohács 500 versek
-
Beküldte:
Proksáné Farkas Julianna
-
Pályázó neve:
Proksáné Farkas Júlianna
-
Pályázó email címe:
henriettaadam7@gmail.com
-
Vers teljes:
A MOHÁCSI VÉSZRŐL
Kisasszony napján, 1526. május 29.
Öt évszázada már, történelmi gyász-
nap, a kálvária útja, mi elevenen él
történelmünkben, mint nagy tragédia:
A széthúzás és pártoskodás nagy ára.
A HAZA gyásza legyen tanulságunk!
A vértől piros mohácsi sík, s míg él
magyar e föld színén, emlékeznünk
kell e gyásznapra, mert történelem
nélkül nincs országunknak jövője se.
Minden tragédiából okulni, kellene!
Szívünk ma is belefájdul e gyászba.
Képeket villantok fel e napról, festek...
Kisasszony havának reggele cudar
hőséggel köszöntött, áradó fénnyel
ragyog az arany kopjahegy a zászló-
rúdon, s húszezer főnyi magyar áll
fel reményekkel, a mohácsi síkon.
A zászlórúd arany kopjahegye áradó
a ragyogásban, a sereg élén már a
király izgatottan lelkesen, mellette
a fiatal váradi püspök és a csuhás
hadvezér, Tomori Pál, elől az ifjú
király, s őrzői ők a fiatalon őszülő
aranysisakos, délceg Lajosnak.
A húszezres magyar sereg állt ki-
Mohácstól délre, a királyi tábor...
Készen áll már a főhad a harcra,
lelkesen, hittel vár bevetésre, erősítésre:
Budáról ágyúk, jobbágy talpasokkal,
pozsonyi várkapitány kétszáz páncélosa,
és cseh lovasok hatszáz talpasával …
A környék lódobogástól hangos már,
az ágyúk gördülő robajától, páncélos
vértesek, csörömpölő fegyveres hada.
Díszes dolmányos színes mentékben
főnemesek, katonáikkal sorakoznak.
Budáról ágyúk érkeztek, erősítések.
Talpasok a jobbágyokból kétszázan.
Felsikolt a kürtök hangja zengőn,
a mohácsi sík mezőn.
Jézus! Jézus! Jézus!
A dübörgő dobok szavára lépnek a
hosszú évek alatt elpuhult főnemesek.
Huszonnyolcezren hősök, múltat vezeklők,
és jövőt szomjazók, megindultak rohamra.
Már lefelé vágtat a nap az égen,
Szulejmán érkezésére vár a had.
A Szt. Péter dombról Szulejmán, élet-halál
ura, a török birodalom megálmodója, a
Szultán nézi seregét megelégedéssel,
Ím Ibrahim hadvezér is a célba érve...
Éppen a sátrakat üti fel hátul hadi népe.
Váratlanul megindul, hősi elszántsággal,
Lajos király az élen, konokul kiáltja:
Utánam!
Jézus! Jézus! Jézus!
Százötven ágyú lefelé a dombról,
robbanásos hangzápor módján
hulló golyók, megbokrosodó
paripákkal ázsiai vad harcosok,
és nincs hadi rend már tovább.
Gomolygó füst és fojtó kénbűz…
Jatagán és fokos, élő és halott tarka
gomolyagban, paripák vágtatnak
eleresztve, török vér, magyar vér…
Megrohanják a tengernyi törököt.
Jézus! Jézus! Jézus!
Allah! Allah! Akbar!
Szörnyű küzdelem zavara támad…
Jönnek a janicsárok, szpáhik, vad
ázsiaiak, s a rémület üvöltéssé sodorja
e zajt, üvöltéssé válik a küzdelem.
Megdördülnek az ágyúk, dombról,
mind lefelé, hulló golyózáporral, az
élen egy barát, durva szőrcsuhában.
Ember és lótömegek gomolyaga,
zápor módon hulló ágyúgolyók szava...
Az emberhullám pokoli zűrzavara…
Lajos király húsz évével, a csata
legfiatalabbja, magányosan, büszkén
vágtat, emelt karddal a vad török kopaszra.
A kürtök felrikoltanak, dobok dübörögnek,
Nem hátrál többé! A magyar had vágtat előre.
A király feje fölött az ázsiai óriás pallost forgat.
Acél vértje hasad. Perényi, püspök elébe,
s száján elhal a szó, feje repül a törzstől.
A király megtorolná a sebesültet, s látja,
a kapitány kitér vele.
Rettenetes a magyar erő! Megrohanják
a tenger törököt, ütésük bírhatatlan.
Ibrahim nagyvezír tízszerte erősebb
harcvonala meginog.
A rémület üvöltése szinte sodor.
A szultán dühében kaftánját tépi.
Vasvértek csattogása, jatagán és fokos,
élő és halott, tarka gomolyag.
Török vér, magyar vér egybecsordul.
Jézus! Jézus! Jézus! – Zeng a riadó.
A magyar táborból egy lovas tör ki most.
Mögötte holt tetemek, török és magyar.
A nap éjszakába hull, vihar száguld a rónán.
Itt-ott a villám lobban. A bihari kapitány rátalál.
Ketten száguldanak a patak felé tovább.
A paripák szügyig gázolnak az árban.
Az erecske egy most egy tajtékzó tenger.
A két ló egyszerre ugratott. Az ár közepén
a király lova gazdátlanul kapaszkodik partra,
evickélve, riadtan nyerít vissza.
A Kapitány látta a királlyal elfeküdt népét.
Rettenetes csapás, ami az országra zuhant.
Azon túl a fölperzselt falvak, elhajtott barmok,
A visszavonult török útján letarolt földek…
Nem lehet mindenki prédája az árva nép!
Nyugszanak a holtak! De él az élet, csak téglát
hordjanak a karok, dobognak még magyar szívek!
Zápolya hadai: negyvenezer ember megmaradt.
Csak mindent megbocsátani, összefogni!
Mohács felé fordulva keresztet vetett.
Másfél óra alatt huszonnégy ezer
magyar nyugszik a mohácsi síkon.
Köztük ötszáz főnemes is, kétszáz
sebesült fogoly tágra nyílt szemmel
mered reggelre az ég felé…
Vihar tombol a rónán holtak felett.
A magyar róna beissza örökre az itt
egymásra talált magyarok vérét.
A zivatar és csatavesztés délutánján
három vándor látta ll. Lajos király pusztulását:
Sodorja le a víz, lószügyig merül immár,
nyakáig ér, s nem úszik tovább...
A nehéz páncélossal süllyed a ló nyakáig.
Elfedi a víz, bele az áradatba.
Kiáltás: már a másik két páncélos is elmerül.
A lovas a partszélen, a lovasok helyén
puszta vizet lát: a király urunk odaveszett!
Túloldalt lovasok közelednek.
A király cseh kamarása az egyetlen
a csatavesztés zűrzavarában, aki látta.
Ő számol be a királynénak, ki Pozsonyba menekül
a megmaradt királyi kincsekkel s a kamarással.
A király neje csak két hónap múlva keresteti,
s találja meg a tetemet a kamarás,
a két lovas páncélját üresen.
Egy kereszt volt a közelben... már más is kereste.
A „vértől pirosult csatatér a magyar róna
nemzeti nagy-létünk temetője.”
Ez volt a Kálvária útja a végzet felé:
A három részre szakadt Magyarország...
Kanizsai Dorottya másnap, holt fiát,
Tomori Pál váradi püspököt is eltemette és
s néhány özveggyel temette el a holtakat.
Keresztet állítva így szólt fölöttük”:
temessék el örökre a pártosságot,
a gyűlölséget az élők a múltból a jövőbe.”
A vezeklő magyarok fölött áll a kereszt.
Csak a pacsirta szólt aztán fölötte...
Szulejmán, diadala jeléül akart rátalálni,
fejét tálcán, diadala jeléül megőrizni.
A csatamezőt magyar foglyok járták vele.
Másfél órás ütközet alatt elveszett húsz ezer
magyar, s köztük nemzetünk színe-java:
Tomori Pál érsek, a fővezér.
Zápolya serege 40 ezer fővel -Szeged alatt
várta a törököt- ők életben maradtak.
Török segítséggel aztán, ő lett a választott új,
János király, magyar király.
Róla, beszéljen a történelem!
Jellemtelenségéről, pazarlásáról, török szövetségről.
Erdély, Magyarország Habsburg kézben...
A vég -... pedig az ország három részre szakadása.