Vers teljes:
Forró nyári nap volt, jól emlékszem,
fáradtan ültem lovam nyergében.
Huszonötezer katona és én,
menetelünk az Alföld vidékén,
ki lovon, ki gyalogosan haladt,
hajtott a győzedelmi akarat.
Jön Szulejmán, kaptuk a szörnyű hírt,
míg a melegben a nép csak hűsít.
Fogalmunk sem volt meddig kell menni,
vagy egyáltalán mit kéne tenni.
Várjunk még több sereget, sok harcost,
fegyvereket, sisakokat, pajzsot?
Vagy tán csak meneteljünk előre?
De hova? Erdőbe vagy mezőre?
Estére keressünk menedéket?
Vagy útközben együnk csemegéket?
Kaptuk a parancsot a királytól,
féljenek a magyarok nyilától!
Támadjunk, menjünk csak egyenesen,
lejtőn vagy esetleg meredeken.
Törjünk át vizeken, mocsarakon,
ha nincs más; menjünk új útvonalon.
Soha ne adjuk fel a hazánkat,
nem árulhatjuk el ősapánkat.
Gyors döntés, irány hát az ellenség,
a csatát a magyarok megkezdték.
A sík mohácsi csatatéren voltunk,
nem menekültünk, ez volt a sorsunk.
Míg a nap ragyogott fenn az égen,
addig bennünk a feszültség égett.
A szemünk félelemmel volt teli,
bátorság bennünk, ezt meg kell nyerni.
A kardom csillog a napsütésben,
pajzsom véd a halálos veszélyben.
Csattogó kardok és szúró lándzsák,
amelyek a csata végét várják.
Hiába a sok pajzs, nem védett meg
nem éreztem mást, csak a félelmet.
A porfelhők, a füst és a káosz
fejünkbe vésődött, mint egy átok.
Én csak egy egyszerű paraszt vagyok
és a magyar hazáért harcolok.
Tüzelek, lövök, védem a hazát,
csak nyerjük meg ezt a mai csatát.
Nem számít, csak a haza védelme,
csak ennek van igazán értelme.
Vár a kisfiam, csak rá gondolok,
remélem túléljük az ostromot.
Lövöm, lövöm a rabló törököt,
majd nem csinálok mást, csak köhögök.
Mellkason lőtt engem egy janicsár,
ahogy társam meglátja, felkiált.
Leesek, mint az őszi falevél,
érzem, arcom már inkább falfehér.
Pislákoló gyertya az én szemem,
tán utolsó lélegzetem veszem.
Hiába küzdöttem, nem volt elég,
nem hagyom, hogy a hazát elvegyék.
De nem tudok mit tenni ellene,
fáradtan és sebesülten fekszem.
Meghalok, de a hazáért teszem
temessetek el majd, itt a helyem.
inkább legyek a léttől megfosztva,
csak a hazánknak legyen jobb sorsa.
Az Isten és Szent László nevében,
a szent királyainknak jegyében,
óvjatok minket, legyetek velünk,
nyerjen hát maroknyi kis seregünk,
nagyon remélem, győztesek leszünk!
Nem tudok segíteni, de bízok
és bár közbe gyötörnek a kínok,
Bizalommal csukom be a szemem,
tán örökre ezen a szent helyen.