Hugo

  • Verseny: Mohács 500 versek
  • Beküldte: Farkas Antal
  • Pályázó neve: Farkas Antal
  • Pályázó email címe: lovag.anatole.hongrois@gmail.com
  • Vers teljes: Történelmi eposz.
    Írta:
    Lovag Anatole Hongrois
    Elkezdve 1986, befejezve 1998
    Egy menekülő magyar apa története a török elnyomás alatt lévő Mohácsról.
    Egyedi versfolyam, Európában ilyen verses talán nincs is.
    Érdekessége, 200 oldalas és minden sora 5 szóból ál, az első oldaltól az utolsóig, és rímel.

    Hugó
    A ház szomorúan állt a város szélen,
    kicsiny szobáját szomorúság töltötte be.
    Az anya hónapok óta feküdt betegen,
    s gyermeke mellette virrasztott, ahogyan tehette.
    Az álom mindig váratlanul lepte meg,
    a végzetes napon is a szegény gyermeket.
    Anyja riasztotta el, az álom, képeket,
    ahogy megszólalt, a halál dulakodott testében,
    az élettel, sajnos a kaszás volt előnyben.
    Búcsúzott, s fiához ezeket a szavakat intézte.

    --Fiam, lassan lehunyom szemem végleg,
    hidd, el mást nem tehetek…
    át kell adnom az élőknek helyem.

    A fiú sírva, szipogva jegyezte meg.

    --Anyám, a világon nincs senkim, nékem,
    mit csinálok egyedül ebben az életben.

    --Fiam, ezt most vésd a fejedbe,
    amit mondok, sose felejts el,
    maradj örökké, szolid, tisztességes ember.

    --Igen anyám, megfogadom, örökké az leszek!


    --Várj, még nem fejeztem be,
    van egy bátyád, nem ismered,
    de várj rá, eljön érted!

    --Igen anyám, várok, s mindig remélek.

    Az anya nagyon szomorúan, sírva kérte

    --Most gyere, add, ide kezed..
    had, szorítsam, meg…Isten..veled.

    Meghalt az anya, ki őt szerette,
    egyedül maradt a hat éves gyermek.
    A szomszéd az anyát megjátszott tisztelettel eltemette.
    Telt az idő, nem történt különösebb,
    a gyermek a rossz szomszédot apaként tisztelte.
    S egy napon eltűnt a fiú örökre,
    Isztambulba ment, hogy bátyját meglelje.
    Hajón érkezett a hatalmas bűnös kikötőbe,
    szegény fiút senki sem segítette,
    ezért koldult a szerencsétlen, a nagy piactéren.
    Egyik nap nagy boldogság érte,
    sovány, idős férfi szólította meg.

    --Hé fiú, nem jössz vélem,
    ételt-italt kapsz, ha megérdemled.

    --Örömmel megyek, hisz senkim sincsen,
    legalább nem fogok izzadni e melegben.

    --Na gyere, könnyű dolgod lészen,
    tanulnod kell, míg velem lészel.

    --Jól van, akkor már megyek,
    mert tudja, tanulni nagyon szeretek.

    --Állj meg, ne olyan hevesen,
    először kérdezd, mit kell tenned.

    --Azt mondta tanulnom kell nékem.
    --Igen, de rossz lehet szemed,
    hogy nem látod, kivel beszélgetsz.

    --Bácsi, nem ismerem az embereket.

    --Na, menjünk, meghívlak most ebédre.

    Elindultak a hosszú széles úton kettesben,
    közben a férfi nagyon sokat kérdezett.

    --Hogy hívnak te okos emberke?

    --Hát, pár éve Hugónak kereszteltek,
    hét éves leszek december végére.

    --És szüleid, még nem keresnek?
    hisz elég régóta koldulsz a piactéren.

    --Árva vagyok, nincs senkim nékem,
    bátyámat keresem, azért vagyok itten.

    Egy nagy ház elé értek,
    s így a kérdés egy időre szünetelt.
    Beléptek, Hugó a hatalmas szobában körbenézett,
    furcsa tárgyak hevertek szerte-széjjel.
    A férfi vidáman újra megkérdezte.

    --Szóval, most itt állsz éhesen,
    engedd meg, hogy valamit kérdezzek.
    Hogy tanulni akarsz, ezért becsüllek,
    de most itt maradsz vélem?
    S tíz esztendeig szót fogadsz nekem.

    --Igen, hisz hova merre menjek.

    --Vésd jól abba az okos fejedbe,
    olyat tanulsz tőlem ebben az életben,
    hogy minden kint elviselsz éltedben,
    fájdalmat sosem fogsz érezni testedben,
    véred sohasem látják meg az emberek,
    most egyél, ne nagyon keveset,
    aztán gyere át a másik terembe.
    Ja igen, látod, majdnem elfelejtettem,
    fakír, karatézó az én egyszerű nevem,
    s ezt fogod eltanulni idővel tőlem.

    A fakír elment, otthagyta az evő gyermeket,
    de szeméből kiszaladtak a gyöngyöző könnyek.
    Amint a másik terembe újra körbenézett,
    egy gyermek körvonalai jelentek meg,
    sajnos, csak az öreg emlékezetében.
    Gondolataiból a gyermek hangja riasztotta fel,
    s ettől kissé összerázkódott, szinte megijedt.

    --Itt vagy, kész vagy az ebéddel.

    A fiú vidáman válaszolt, mosollyal a szemében.

    --Igen, jobb teli gyomorral az élet.

    A férfi nagyon komolyan nézte a gyermeket

    --Akkor kezdhetjük a nehéz tanulást végre?

    --Igen, már kezdhetjük, de ízibe.

    A fakír felállt, a fiú ment elibe,
    megálltak pár lépéssel, egymással szemben,
    a fakír nagy, hatalmas, rücskös keze,
    felemelkedett, s verni kezdte a gyermeket.
    A gyermek először meglepetten ijedten nézett,
    majd menekülne, de hová, merre,
    hisz árva a szerencsétlen, nincs senkije.
    Majd hosszú tűvel szurkálta a szerencsétlent.
    A gyermek bírta, majd egyszerre összeesett.
    A fakír gyorsan füvekből pépet kevert,
    s ezzel kente végig a bőrfelületet.
    Másnap ezt a módszert ugyanúgy kezelte,
    Idővel nem vérzett, a gyermek teste,
    a fájdalom ismeretlen lett egész testében.
    Két évig verte, szurkálta keményen,
    majd könnyebb feladatot tűzött elibe.
    A karatézás művészetét gyakoroltatta véle,
    falhoz állította s kést dobált feléje.
    A fiú megvédte testét kezének élével,
    Majd folytatta a közelharc művészetének ecsetelésével,
    így észrevétlenül a gyermek felcseperedett.
    A tanulástól fiatal izmos férfivá keményedett,
    sőt a szerzett tudás mestere lett.
    Egyik nap mestere a kimenőt engedélyezte,
    meglepte, hisz a várost nem ismerte,
    lábát a házból ki nem tehette.
    Kíváncsian az utcára vitte lépte,
    távolodott a háztól, hol napjait élte,
    az idegessége nőt tőn nőve követte.
    Ismeretlen emberek, a táj mi meglepte,
    s így felhevült kíváncsiságát csodálkozásra cserélte.
    Csak ment, vitte lába előre,
    az emberek, épületek mik figyelmét lekötötte.
    Hirtelen a csendet női kiáltás menesztette,
    majd férfiak hangos röhögése kísérte.
    Ekkor szemét gyorsan balra vetette,
    s ereiben szinte megállt pezsgő vére.
    Csavargók egy lányt fogtak közre,
    ocsmány szavakat dobáltak a szebbik nemre.
    Hugó megindult a csapat felé sietve,
    majd megállt a nő mellé érve.
    A banda nagy szemeket meresztve figyelte,
    ám a tettet hatalmas csend követte.
    Hugó hangja csattant, vidámságot színlelve.

    --Barátaim, látom, játszotok e lány erejével,
    s ahogyan látom, elbírtok e szépséggel,
    igaz erőtök egyenlő a bolha csípésével.

    --Cimborák ez sértés, de megfizetsz,
    hát lásd, ez a tiéd, megérdemled!

    Hugó felé csapott a nagydarab gazember,
    s csodálkozva észlelte, hogy repül a levegőben,
    majd a többi négyet vette kezelésbe,
    a tömeg nagy csodálkozására, elképedésére.
    Hugó kézen fogta a szebbik nemet,
    hátra sem fordulva elsétált vele.
    A lány rögtön egy kocsmába cipelte,
    hogy lemossa arcáról a poros könnyeket.
    Hugó egy székre ült keservesen,
    mert nem tudta mit tegyen,
    gondolt rá, hogy sürgősen elmenjen,
    de cserbenhagyta most először az esze.
    Nem tudta elgondolni, mitévő legyen,
    pedig egy húsz évesnek szégyen.
    Gondolatait a csodalány hangja szakította félbe.

    --Köszönöm, hogy beleavatkozott ebbe az incidensbe.

    Hugó szemlesütve, a szépségnek szégyenlősen felelte.

    --Semmiség, kérem, felejtse el örökre.

    De a lány már kérdezte kedvesen.

    --Bocsánat uram, mi a neve?

    Hugónak már nagyon megvolt a mehetnéke,
    de udvariasan válaszolt a feltett kérdésre.

    --Hugónak hívnak már elég régen.

    A lány Hugót nagyon boldogan nézte.

    --Engemet Mérinek, tizennyolc éve kereszteltek,
    de én még sosem láttam erre,
    itt lakik, vagy talán messzebb?

    Hugó halkan válaszolt, megvolt lepve.

    --Igen itt lakok, egész közel,
    igaz, hogy már tizenhárom éve.

    A lány csillogó szemekkel Hugót figyelte,
    s hangja bizony a szerelmet zengte.

    --Ön nagyszerű csodálatos s erős ember,
    még sosem láttam ilyent életemben,
    öt gazembert tett kisujjával a földre,
    s ön még csak nem is vérzett!

    Hugó ideges lett, és gyenge,
    a lány elvette erejét, és ellopta büszkeségét,
    azért összeszedte magát szavai közlésére.

    --Hölgyem nálam a vér könyvben él,
    testemben folyik, kívül színe fehér,
    esetleg megmutatom, van tű önnél?

    a lány udvariasan kérlelte bátor védőjét

    --Uram, hagyja, nagyon boldogtalan lennék,
    ha fájdalmak gyötörnék szívét, testét.

    Hugó zsebéből elővette vastag tűjét,
    s elkezdte szurkálni keskeny hófehér kezét.
    A lány eltátotta száját, s kerekre szemét,
    úgy nézte ezt az embert a bűvészt.
    Közben a pincér ki akarta tenni a szűrét,
    s Hugó vállára tette hatalmas kezét.
    A karatézó a nagydarab emberre vetette szemét,
    s halkan a nagy csendben ünnepélyesen beszélt.

    --Uram, vállamról vegye el koszos kezét!

    A bandita mosolygott, kinyújtotta nyelvét,
    s így válaszolt kicsit megjátszva a selypítését.

    --Nem értem hitetlen, mit beszélsz!


    Hugó már elvesztette megjátszott türelmét.

    --Látom hiába, önnél kevés az ész.

    Hugó hátranyúlt, megfogta a súlyos pincért,
    az ültéből eldobta könnyedén csupa észt.
    Felállt s a lányhoz szomorú hangon beszélt.
    Jöjjön, had kísérjem önt innét,
    s boldog fogok, lenni tudom ismét,
    ha elzárkózom az emberektől, mint rég.
    Felálltak, kimentek s a mosolygó kék ég,
    tisztán ragyogta be a két lényt.
    Hugó hazáig kísérte a lányt, Mirjét,
    s még csak nem is említette címét.
    A lány egyedül maradt a kapuban s remélt,
    hogy egyszer látni fogja még,
    ilyen szerencse őt biztosan ér,
    mert Hugó eljő mint az éj,
    ha jő az éjszaka a mély sötétség.
    Hugó amint otthon belépett a szobába,
    az öreget kereste, de mind hiába,
    kiáltozta nevét, könyörgött egyre-másra,
    de választ tőle, hiába várta.
    Már mindent átnézett, fent a házban,
    ment megnézni a lenti sötét, kamrába.
    Amint leért, furcsállta magában,
    a kulcs kívül van az ajtó zárjában.
    A sötétben botorkálva felbukott egy fában,
    s a fejét valahová csúnyán belevágta.
    S most, ilyenkor nyilvánul meg a hála,
    nem vérzik, dudor marad utána.
    Végre, a lámpa fénye vidáman vágtat,
    a falakon, a tárgyakon, s jaj az öreg homlokára.
    Hugó nézte, nem ismert magára,
    odarohant, felkapta s felvitte a szobába az ágyra.
    Furcsa szag terjengett a nagyobb szobában,
    Hugó beleszagolt az öreg ernyedt szájába,
    méreg, ciánkálit ivott szegény kínjába.
    Tudta miért halt meg, hiába,
    már késő, Hugó letérdelt imára,
    valahogyan nem tudta, hogy csinálja.
    Leült, s szomorúan nézett fogadott apjára,
    majd halkan beszélni kezdett magában.

    --Atyám, fogadott fiad büszke rád,
    azért mert tanítottál s vigyáztál rám,
    de hogy mutassam ki hálám,
    hisz elmentél örökre, meghaltál,
    mond, miért hagytál magamra atyám,
    emlékszel, mesélted, hogy kegyetlen a világ,
    kihalt már rég az emberi jóság.
    Tudod, ez borzalmas visszataszító igazság,
    mert állítom, az emberekben vannak hibák,
    igaz, téged nem érdekel már,
    mert te aluszod a halál örök álmát.

    Hugó remegő térdekkel, kábán felállt,
    betekerte fehér lepellel az imádott atyát,
    majd kezét imára kulcsolta mellkasán.
    Sokáig szótlanul nézte a lepel sarkát,
    nem sírt, lelke mint a villám,
    cikázott testében, fokozva szíve kínját.
    Majd hirtelen elhagyta a komor szobát,
    ment lába vitte a poros utcán,
    nem tudta hova merre tovább.
    Amint így csavargott, kábán, bután,
    eszébe jutott a szép megmentett leány,
    talán segít eltemetni a halott atyát.
    Pár pillanattal később megállt a háznál,
    meglepődött kissé ennél a borzasztó látványnál,
    több férfi a szobában verte az ágynál,
    egy idősebb férfinek a fejét és a hátát,
    majd hallotta rekedt segély kiáltását.
    Hugó felmérte az ember életveszélyes nagyságát,
    késlekedés nélkül beugrott az ablakon át,
    karate állásban elkiáltotta magát.

    --Állj, szegény öreget miért bántják,
    engedjék el, mert csúnyán megbánják.

    Az egyik gazfickó kiáltott csúnyán rá.

    --Már megint a szerencse vetett hozzánk,
    ne félj, elhúzzuk most a nótád,
    mert ma már nagy volt a szád.

    --Akkor gyertek, mert sietek ám,
    nekem a kezem s nem a szám jár.

    Elkezdődött a rövid csúnya harci tánc,
    ez Hugónak edzés a gazfickóknak más,
    ezt vereségnek hívják, a gazfickók kapják.
    Pár perc csend honolt a szobán,
    Hugó a verést befejezte, elég korán,
    most kezelésbe vette az öreg aggastyánt.

    --Mesélje el mi történt, bátyám,
    miért verték össze, miért bántalmazták.

    Az öreg várt, tapogatta fájó torkát,
    majd megszólalt, öreg síros hangján.

    --Leányomat, leányomat keresték szegény Mérit.

    Hugó idegesen kérdezte, megemelve a kezét.

    --Hol van, mond gyorsan vénség.

    Az öreg nyelt egyet s tapogatta a fejét.

    --Talán fenn a padlásra bújt szegény.

    Hugó a padlásra rohant, gyorsan felért,
    s mit látott, dühe korbácsolta szívét,
    egy gazember éppen kötözte Mérit.
    Hugó elkapta a matató vékony kezét,
    s két ujjával csapta homlokon őkelmét.
    A fickó ránézett, majd hirtelen elalélt.
    Hugó letérdelt az összekötözött lány mellé,
    felemelte, levitte az apja mellé a terhét.
    Az apja amint meglátta édes gyermekét,
    ugrott, hogy elvágja vastag kötelékét.
    De Hugó megállította, várjon még,
    majd hangtalanul az egyik banditához lép,
    felállítja, megszorítja egy kicsit nyakszirtjét,
    s ettől az orvosságtól rögtön feleszmél.
    Amikor minden bandita észhez tért,
    Hugó megszólalt, keményen, szigorúan beszélt.

    --Úgy látom, mindenki engemet néz,
    látom, hogy mindenki tőlem fél,
    de csak négyet kérek én.
    Oldozzátok el a leány szoros kötelékét,
    bocsánatot kérjetek, s nem jöttök többé,
    ha megláttok, kerüljetek el örökké.

    A banditák egymást hangosan, lökdösődve ösztökélték,
    nehogy haragudjon ez a fürge kezű karatés.
    A leány a banditákra, vidáman, nevetve néz,
    tetszik neki, hogy fordult a kép.
    Lassan csend lett mint rég,
    az öreg most lassan Hugóhoz lép,
    kezében egy turbán, színe hófehér.

    --A nevedet nem ismerem, sajnos még,
    kérdezni, sérteni, nem akarlak én,
    fogadd inkább hálám különös jelét,
    ezt a turbánt, s emlékezz rám örökké.

    --Köszönöm, szívemben most, szomorúság ég,
    atyámat kell eltemetni, ma még,
    ezért jöttem hozzátok, kell a segítség.
    Jöjjetek vélem, hisz az többet ér,
    szemük elmondja majd a többi részt,
    felfogja e szörnyűséget az emberi józan ész?

    Az öreg szomorúan ingatta fájó fejét.

    --Igen, igen, látom, igazat beszélsz.
    induljunk, hisz vár egy halotti temetés

    Az utcán, a kis csapat búsan mendegélt,
    néha-néha madár szakította félbe,
    ezt a gyászos, kínos, furcsa csendet.
    Amint a szürke ház elé értek,
    Hugó megállítja bús szavával őket.

    --Itthon vagyunk, kérem most önöket…

    Az öreg Hugót idegesen szakította félbe.

    --Várjon, mi nem megyünk önnel,
    aki itt lakik, az cimborál az ördöggel.

    Hugó kicsit mérgesen imigyen beszélt.

    --Ne haragítson fel kedves öreg,
    honnan veszi ezt a buta sületlenséget,

    --Tudom én jól, amit beszélek,
    de Isten önnel, én megyek.
    jöjj te is lányom, mögöttem.

    A lány, Hugóra nézve jegyezte meg.

    --Nem apám, tudom miért jöttem,
    s te talán már rég elfelejtetted,
    hol van benned elrejtve a becsületed,
    nem érdekel, segítek ennek a fiatalembernek.

    --Igen, leányom, engedd meg nekem,
    hogy, könyörögve bocsánatot kérjek, tőle.

    --Uram gyávaságomért mit adhatok cserébe.

    --Öreg, hagyja, ön idős s a megvetésem,
    oly kicsi, nem érdemes a beszédre.

    A házba szinte egyszerre léptek be,
    az öreg elég sűrűn, körbe-körbenézett,
    majd halk hangján butákat kérdezett.

    --Ne haragudjon, de nem értem,
    ön s atyja régóta itt élnek,
    s én még sohasem láttam önöket.

    Hugó legyintve, szomorúan jegyezte meg

    --Öreg majd megért mindent idővel,
    s ha időm lesz, majd elmesélem.
    Hugó a szobában atyja ágyához lépett,
    és szinte megdermedt teste, meglepetésében,
    a halott eltűnt a hófehér damaszt lepedőben.
    Ő nem hitt a mesebeli buta mesékben,
    csak rossz tréfának vette az egészet.
    Leültette a vendégeit egy-egy székre,
    s lement a kamrába, hogy körbenézzen.
    Amint szeme megszokta a mély sötétséget,
    tekintete az egyik nagy ládára tévedt,
    s rajta egy hófehér levél fehérlett.
    Felvette, s elindult vissza a szobába, a fénybe,
    a borítékot a levélről gyorsan, idegesen letépte,
    és olvasni kezdte a benne lévő szöveget.

    --Fiam Hugó! Elvitt a halál engemet,
    nem akarok, de muszáj mennem,
    a nevemet sohase tudd meg,
    hidd el, így jobb élned.
    Ne keresd hantomat, soha sem,
    mert elvitték innen elég messzire.
    Pénzt hagytam, elég sokat neked,
    hogy ne koldulj, mint régen.
    Csak egyet kérek én tőled,
    emlékezzél s, ne felejtsél el örökre,
    Isten áldjon tégedet, egy ember,
    aki a fiát találta meg benned.

    Hugó amint az olvasást szomorúan befejezte,
    lelkéből a könnyek mélyről törtek fel.
    Nem érdekelte, nem foglalkozott senkivel,
    ledobta magát az ágyra s ott szenvedett,
    majd hirtelen az ágyról gyorsan felemelkedett,
    s két vendégéhez fordult kisírt szemekkel.

    --Hát halljátok ezt az emberi történetet,
    amit ma elmesélek itt nektek.
    Hét évesen kerültem én ide,
    mert árva vagyok, nincs senkim nékem.
    S ő becsületes embert csinált belőlem.
    A nevét sajnos sosem tudtam meg,
    ő nevelt, mindig együtt volt velem,
    s én apámként szerettem, rajongva tiszteltem,
    s most kérdezem tőletek, mit tegyek?
    Hálámat, hogyan mutassam ki e embernek,
    hisz halott testét elvitték örökre.

    Az apa szólalt meg, kedvesen.

    --Fiam, ne törd magad ennyire,
    hisz értelme már úgy sincsen,
    neked élned kell tovább, gyermekem,
    de kérlek, törődj már bele,
    élj velünk, többet ér nekem,
    mert atyád a fiát nekem nevelte.
    Érzem, ezt sugallja nekem a jószerencse.

    --Köszönöm öreg ezt a szép beszédet,
    elfogadni sajnos, még nem merem.

    --Miért, mond, oka mi lehet.

    --Bátyámat kell, hogy e honban megleljem!

    --Gondold meg, fiam, még megteheted.
    mert még itt vagy velem.

    Hugó érzéseit azonnal szóvá tette.

    --Gondolkodtam, mást már nem tehetek,
    Mérit én nagyon megszerettem,
    de most az egyszer értsél meg,
    itt a ház, pénz, meg minden,
    várjatok reám, addig, míg visszatérek.

    --Igen, menj, csak egyet kérek,
    fogadd tőlem e kendőt,ezt a csekélységet.

    A leány odalépett indulni készülő kedveséhez,
    a nyakába tekerte a kendőt, leendő férjének.

    --Köszönöm, majd minden megváltozik idővel,
    de addig is, Isten veletek.

    Hugó elindult a házból határozottan, keményen,
    gondolatai, bátyján járt, az ő megkeresésével,
    Amint a bűnös Isztambul városából kiérve,
    egy rongyos csavargó szegődött melléje,
    s Húgot ilyen szavakkal szólította meg.

    --Hé cimbora, utad merre megyen,
    csak nem másik városba szeled,

    --De igen, és miért kérded?

    --Mert én is arra megyek.

    --Akkor gyere vélem, menjünk kettesben.

    --Bocsájts meg, szabadna valamit kérdeznem,
    ne félj, nem a becsületes nevedet.

    --Tessék, nem veszem el jókedvedet.

    A csavargó kicsit félve jegyezte meg.

    --Írókról, költőkről, véleményed mond el.

    Hugo gondolkodás nélkül válaszolt a kérdésre.

    --Csodálom s tisztelem szép alkotásaikért őket.

    --Bevallom, először nagyon féltem tőled,

    --Ismerte be Hugónak a művészeti követ.

    --Miért is? Most én kérdezek.

    Hugó kíváncsian nézte a csacsogó idegent.

    --Tudod sok a rabló, csavargó itten,
    az ember élete egyedül örökké veszélyben.
    Ha megengeded, a hosszú úton mesélek,
    egy igaz, de humoros történetet.
    Két nagyon jó barátról regélek,
    s azt hiszem, elnyeri tetszésedet.

    --Igen, mond csak, hallgatom mesédet.

    Elindultak végre, elkezdte az író a történetet.

    A történet

    --Barátom, miért keseregsz ebben a ketrecben,
    talán szívedet ostromolja valaki hevesen,
    nézz meg engemet, nem kesergek.
    Igaz szívem a nők iránt hideg,
    mert miért is lenne meleg,
    azért, hogy állandóan rajtam nevessenek.
    Nem, ezt nem érik meg,
    a nőt kóstolom, szerelmes nem leszek.
    A két barát furcsa komoly eszmecseréje.

    --Hagyd ezt a rossz, buta beszédet,
    lehet, igazad van, nem kétlem,
    bárcsak látnád őt szemeddel,
    másként beszélnél biztosan éles eszeddel.

    --Nincs nő, ki elvegye eszemet,
    barátom, elment nagyon a kedvem,
    hogy látom szomorú nagyon, szíved.

    --Juszuf, szép, hogy szomorú a szívem,
    így biztosan tudom, hogy szeretem.
    A barát Mámmár már mondta is nevetve.

    --Állj meg te bús ember,
    miért itt mutatod ki a szerelmed,
    menj hozzá és sírd el kegyesen,
    öt, senki más nem szerette, sosem.
    s megnézzük a szívpárbajban ki is lesz a vesztes.

    --Nem, nem, Mámmár, megyek egyedül.
    Mámmár megjegyezte de most keserűen.

    --Oh Juszuf ilyen bátor ember
    kevés van ezen a piciny földkerekségen.

    --Kérlek Mámmár, hagyd el a tréfát,
    inkább részvéttel nézzél barátodra, énrám.

    --Jó, jó, hagyom a buta tréfát,
    de indulj, bátorságod ismeri a batárt.

    --Látom, te neveted más kínját,
    egyszer elkap a végzetes vágy komám,
    s akkor a lejtőn meg nem állsz,
    búcsúzom tőled, most ölelj át,
    kívánj mindent, de boldogságot leginkább.

    --Mondok neked egy jót, a Mámmár,
    nagy boldogság kísérjen a lányhoz, komám.
    vigyázz, ha a lány szerelme sovány,
    jöjj vissza s felejtsd el a babát.

    A barát félve, lassan, elhagyta a szobát,
    s gondolkodva elindult szerelméhez a poros utcán.
    Lelkében viharok tépték, szaggatták egymást,
    míg szíve őrködött az ördögi tornán.
    Gyorsan odaért, megállt szerelme ablakánál,
    tétovázott, kopogjon, vagy szóljon talán,
    hátha megijeszti és szörnyethal a kisleány.
    Sokáig állt a sötét kietlen utcán,
    míg egy hang szólította kurtán.

    --Mit állsz ott, mint a kutyám,
    jöjj, s vedd le rólam a pongyolám.

    Szegény Juszuffal majd elszaladt a világ,
    nem így képzelte, de nem ö a hibás.
    Lassan megfordult, eszébe jutott Mámmár,
    igaza volt, szennyes ma a világ.
    Közben Mámmár leült az asztal mellé
    papírt ceruzát húzott maga elé,
    vágya, hogy a papírra drámát regél.
    Elkezdte hát hangosan, értelmesen beszélt,
    hangja után tudja írni a regét.



    Leány, ha kimegy a rétre,
    pajkosság csillog szép kék szemében,
    virágot szorongat apró fehér kezében,
    hogy átadja zálogát szerelmes kedvesének.
    Szülei hiába várják Mirjét estig,
    nem jön haza ez a lány a szentjit.
    Így dorgálja apja a szeme fényét,
    mely kedvesebb, s többet ér az életénél.
    Szegény lányt elrabolta a kövér Héra,
    az akkori földesúr, a kegyetlen, telhetetlen rabló,
    Ölt, rabolt, ártatlanokat fára akasztott,
    minden vagyon bandájának s magának harácsolt.
    Mirjét egy sötét pincébe zárták,
    kereste bűne nem létező titkát,
    hiába hánykolódott lelke, mint a villám,
    szívét szomorítja, bűnt nem talál.
    Mirját felett eltörték a vékony pálcát,
    hazudták, hogy ő egy átkozott boszorkány,
    s égetni kell az ártatlan szép sátánt,
    mert így lesz nyugodt a parasztság.
    Amikor megtudták Mirjét édes szülei,
    hogy fogoly lett, szaladtak menteni,
    Hérához, hogy lányukat szeretnék megvenni.
    A földesúr nevetve közölte jobb elfeledni,
    Mikor az őr belépett ártatlan foglyához,
    hatalmas ütést kapott borostás állához,
    Leütötte a szék lábával a lány, igazából,
    Ájultan zuhant Mirjét kicsiny lábához.
    A lány szökésének hírét eljuttatták Hérához.
    Héra szalasztotta kegyetlen csapatát a családhoz,
    keressék meg a boszorkányt, büntessék a családot.
    De Mirjét már a hegyekben bujkált,
    csillogó páncélban ült fekete paripáján.
    Gyűjti a vitéz, bátor hő csapatát,
    hogy letörje örökre Héra hatalmát,
    hisz nem arra született a parasztság,
    hogy robottal, s könnyekkel védje igazát.
    Vágtat a csapat magas hegyeken át,
    kristálytiszta, égszínkék patakokon, morajló vizeken,
    gyönyörű szép, zöld, nyugodt vidékeken.
    E lány már a nép igazságos gyermeke.
    Betér a csapat egyik zöld búvóhelyére,
    megéheztek, s adják a húst egymás kenyerére,
    igaz, uraktól szedték az ennivalót, e sorsüldözöttek,
    hogy éhen ne halljanak szegények.
    Míg esznek az illatos, fenyves erdőben,
    hóhérok keresik őket a sziklás hegyekben.


    Juszuf közben elindult vissza hazafelé,
    sokszor az úton búsan ingatta fejét,
    de ma boldog volt s újra remélt,
    egy másik nő megérdemli szerelmét,
    kezéből nyújtsa át vérző szívét.
    Mámmár nem érti elpazarolta életét,
    a sok tudományban leli mindig kedvét.
    Borzalmas gondolat, neki a könyv szenvedély,
    nekem, jó meleget ad, ha elég,
    igaz, hogy Mámmár jóval okosabb,
    talán a könyvtől lesz elméje síkosabb,
    nem értem, ám nem kérdem,
    mert Mámmár elmagyarázza nekem szívesen,
    de ettől, ő kíméljen meg engemet.
    Lassan hazaért Juszuf, a szerelem betege,
    a szobába belépve szeme elkerekedett,
    Idegesen kiáltott Mámmárra, a talán betegre,
    tán csak nem íródeák lett belőled.
    Mámmár idegesen ugrott az asztaltól egyet,
    hogy a szék, és az asztal táncra kerekedett,
    s a frissen írott lélekből szakadt rege,
    a földön hevert, s rajta a tinta flekkje.
    Mámmár szemét csúnya művén szemét legeltette,
    s közben az ideg majd eszét vesztette.
    Lassan megfontoltan meglepett barátjához lépett,
    kezét nyújtotta, hogy tönkretette a művet.
    Juszuf megfogta a felé nyújtott kezet,
    s Mámmár keze lekent egy nyaklevest.
    Juszuf nem lett mérges, sőt nevetett,
    még sosem látta Mámmárt idegesnek.
    Mindkét félnél elhangzott, bocsánat, öregem,
    s helyre billent a béke, mint régen.

    --Mi van barátom szerelmeddel s véled.
    Kérdezte Mámmár a pórul járt szerelmest.

    --Semmi oka sincs a bús kesergésnek,
    és engedd, eltemetni volt szerelmemet szívemben.
    Válaszod parancs az én szürke szememben,
    s kérlek bocsájtsd meg, durva kérdésemet,
    hisz ismersz, megbántani nem szeretnélek,
    inkább a nyelvemet nyelném le egészben.

    --Igen, tudom, rájöttem már régen,
    nálad a barátság több mint saját éned.
    És most figyelj, rám nagyon kérlek,
    segíts rajtam, mert csak te érted,
    és tudományokról beszéljél még ma nékem.

    --Oké fiú, látom megjött az eszed,
    igaz későn, de butább, nem leszel,
    mert én fogom fogni a kezed.

    --Nem is tudom, hogy köszönjem meg,
    ezt a nemes, de gőgős viselkedésedet.

    --Juszuf, mi történt most veled,
    szavaid üresen, és sötétben csengenek,
    vagy nem ismered még a fegyelmet,
    jöjj ide, had verjem el a fenekedet.

    Így élcelődött a két víg emberke,
    végül leültek s elkezdődött a tudományos lecke.
    Juszuf a csillagászati részt nem értette,
    s ezért Mámmárt szívből megsértette.
    Falállt, az asztalra csapott nagy mérgesen,
    s szidta a buta szamarat, amúgy Istenesen.

    --Te buta szakállas hegyi kecske,
    milliószor mondtam el a csillagászatot helyetted,
    de most az egyszer újra kezdem,
    s ha nem figyelsz, szétverem a fejed.

    Juszuf nem, hogy hallgatná a csendet,
    kinyitja a száját, s mérgesen vissza visszanyelvel.

    --Mit képzelsz te vagy a Jóisten.

    --Kérlek Juszuf fogd be a lepénylesődet.

    --Nem fogom, az igazságot nehezen emészted,
    ne félj, hazudok sokat, kedvesem,
    s a gyomrod a hazugságtól bizton lesz, fekélyes.

    --Hagyd már abba, édes öregem,
    izomláz gyötör, ha hallom a szöveged,
    látásodtól súlyos tengeri beteg leszek,
    abbahagyom, látom, hogy felakadt a szemed.

    Juszuf nem tudta mit feleljen,
    elmosolyodott bután, s a békét ő kezdte el.

    --Ne haragudj rám, amiért kinevetlek,
    potyog a könnyem, ha rád nézek,
    füleid mintha tűzvörös lapátok lennének,
    orrodról jobb, ha nem beszélek,
    mert az elefánt biztos sírna érte.

    Mámmár arcát pirosra festette vére,
    látszik, hogy kitörni készül dühe.

    --Juszuf, verték már szilánkokra fejed,
    ha nem, hát mindjárt megteszem.
    Ajánlom, ne dühíts fel egészen,
    mert mindjárt nagyon meleged lesz,
    inkább jöjj tanulni, s a tudományban jeleskedj.

    Juszuf megtört lélekkel, lehorgasztott fejjel,
    elkezdte a csillagászatot újra, ahol befejezte.
    A nap is már régen, leszegett fejjel,
    bukott a felhők mögé, a mély sötétségbe.
    A két barát az asztalon aludt csendben,
    míg Juszuf fel nem ébredt,
    Látta, hogy Mámmár álmával elégedett,
    elhatározta, hogy tréfával ébreszti fel.
    Szép halkan, csendben mellé settenkedett,
    s a fülébe ordította a segély jeleket.
    A hatás úgy látszik borzalmas lehetett,
    mert a helyéről őt-métert hempergett.
    Szegény Mámmár, a szeme kékje elfeketedett,
    felugrott, jaj Juszuf, most elvernek
    de nem, megmentette a jóisten.
    Halk kopogás ütötte meg a csendet.
    s az ajtón egy barna lány lépett be.

    --Bocsánat, itt lakik Mámmár mester.

    --Igen, én vagyok, mi kellene.

    --Szebben is beszélhetne uram, velem,
    hisz nem vagyok a drága, felesége!

    --Tudom, ez rossz lenne nekem.

    --És miért? Ha szabadna kérdeznem.

    --Mert ön rég a temetőben feküdne,
    vagy megverném néha önt, kedvesem.

    --Mindig ilyen szemtelen a nőkkel, kegyed.

    --Igen, de főleg önnel, szerelmem.

    --Tudja ki a maga egyetlen szerelme.

    --Nem de mondja el, kérem.

    --A maga gőgös, unalmasan buta élete.

    --Még egyszer, muszáj, szemtelenül kérdeznem,
    Mámmár vagyok, még mi kellene?

    --Bocsánat, leülhetek, igaz hiába kérdezem,
    látom töri magát, hogy leülhessek.

    --Ez több a soknál, ki vele,
    mit akar tőlem, hisz sietek.

    --Igen, látom, majd gyorsan beszélek,
    de üljenek le, én közben ebédelek.

    Mámmár nézte az ebédelő szebbik nemet,
    gondolkodott, hogy hogyan sérthetné meg.
    Hirtelen ördögi fény villant szemébe,
    majd megmutatja neki, mi a tisztelet.

    --Asszonyom, jó étvágyat az ingyen ebédhez.

    --Köszönöm, most kínálja, amikor befejeztem,
    Hoppá, asszonyomnak meg miért nevezett,
    nem vagyok az, de öntől lehetek,
    mert tudom, alig várja azt a percet.

    A lány nézte Mámmárt szomorú szemekkel,
    közben az asztalon játszott apró kezeivel.
    Juszuf szólalt meg, hangja remegett,
    majd szétvetette keletkezett jó kedve.
    Ő volt az a hallgató, ki unta az egészet,
    felállt, ásított, majd megszólalt, nevetve.

    --Elmegyek, sétálok, ti addig veszekedjetek,
    de ha hazaértem, békesség legyen,
    mert becsületemre mondom, elverlek benneteket.

    Mámmár könyörögve nézett, bús tekintettel,
    majd hangjában mély szomorúság csengett.

    --Barátom, Juszuf, maradj, velem kérlek,
    félek, hogy kedves lesz szívem.

    --Oh te bolond, balga lélek,
    hisz látom, ezt várják tőled.

    A leány a barátot Juszufot, hálálkodva nézte,
    hogy ilyen gondolat jutott az eszébe.
    Szinte vidáman, Juszufnak búcsút intett,
    ki nem késlekedett, elhagyta a harcteret.
    Mámmár csak állt, nézte a földet,
    nem tudta mit mondjon a nőnek.
    A leány ebben őt gyorsan megelőzte,
    odalépett hozzá s mélyen a szemébe nézett.
    Mámmár szeméből eltűnt a harag fénye,
    helyébe a szerelem tornyosuló lángjai égtek.
    Akadozva, félőn, sután beszélni kezdett,

    --Miért jöttél hozzám, ez a végzet!

    --Miért beszélsz így, egyetlen szerelmem,
    hisz tudod, hogy mindig szerettelek,
    s te éjjel, nappal bujdokolsz előlem.
    Itt élsz barátoddal ebben a veremben,
    csak nehogy találkozzál velem.

    --Igen, mindenben igazat adok neked,
    kérlek Diáná, felejts el engem.

    --Nem! Azt tőlem hiába kéred,
    téged szeretlek, amíg csak élek.

    A leány szép szeméből potyogtak a könnyek,
    hangos szipogással töltötte meg a csendet.
    Mámmár nézte, de ő jobban szenvedett,
    ez a lány volt az, akit szeretett.
    Lassan a jég a szerelem tüzének engedett.
    Mámmár nézte az ázott szép szemeket.
    Gyengéden ajkával csókot lehelt hevesen,
    s belevesztek a vágynak, megsemmisítő égető tüzébe.
    Közben Juszuf az utcán éhesen ténfergett,
    most ö volt soron, szidta a nőket,
    mert barátját Mámmárt elkapta a végzet.
    Gondolt egyet, elmegy, s közben megebédel.
    Az egyik lebujnak ajtaján, amint belépett,
    furcsa, de volt sok ülőhely.
    Az egyik koszos asztalnál Juszuf letelepedett,
    várta a pincért, hogy óhaját megtegye.
    A pincér a lustaságnak igazi nagy kegyeltje,
    mert fertályóra múlva az óhajt teljesítette.
    Juszufnak nem ízlik a kacsa pecsenye,
    mit a pincér hozott, arrébb lökte.
    Szeme valahogyan búsan az ajtóra révedt,
    s régi szerelme, a füstős terembe belépett.
    Ijedtében a kacsasültet maga elé vette,
    s lehajtott fejjel, jóízűen enni kezdte.
    A nő a teremben tüzetesen körbe nézett,
    persze, észrevette a szerelmest ki evett.
    Minden teketória nélkül az asztalához lépett,
    s leült Juszuffal szemben, a rozoga székre.
    Szegény Juszuf, csontot nyelt keresztben,
    s fakanál űzte el a torkából a balesetet.
    Amikor végre már a sörét hörpintette,
    a leány kedvesen, udvariasan, vágyakozva üdvözölte.

    --Szerbusz Juszuf, hogy van az egészséged,
    persze ettől a kis incidenstől eltekintve.

    --Köszönöm Mélisé, egész remekül élek.

    --Miért nem jöttél tegnap éjjel?
    Hisz nagyon vártalak, sóvárogtam érted.

    --Voltam ott, s ez rád szégyen,
    nem értem, miért ülsz itten.

    --Szavaidat a szemtelenség mély poklába viszed.

    --Nézd, én nem vagyok öleb.

    --Hagyd, untatsz, bocsánatot vártam tőled,
    s te butasággal fecsérled az én időmet,
    találj ki mást, okosabb szöveget,
    hogy nevetni tudjak, legalább eleget.

    Juszuf a rozoga széken mérgében feszengett,
    nem értette ő sem, miért kesereg.
    Gondolatban szakított már ezzel a nővel,
    igaz, szíve dobogott még, érte.
    Halkan, nyugodtan beszélt, mellőzött kedveséhez.

    --Szép álmokat, a te pongyola mesédhez,
    rosszul aludtál, hogy nem ismered a szemérmet.

    --Amit most mondtál, az a szemétség teteje
    adok valamit, hogy felejtsd el,
    az ilyen buta, undorító embertelen beszédet.

    S a másik pillanatban két apró kezével,
    két csattanóssal fejezte be a beszédet.
    Juszuf fülében millió csengettyű csengett,
    hallgatta, mert ez isteni zene,
    igaz, nem nagyon rajongott érte,
    de öt senki sem kérdezte.
    Juszuf szólalt meg halkan, megszeppenve.

    --Melisé, elméd nem bogaras fejedben,
    hogy ezt a pofont adtad nekem.

    --Nem, csak rendesen, okosan viselkedj,
    mert mindjárt a párja is megkeres.

    Hirtelen abba maradt a két barát története,
    Hugó társa hirtelen az ijedtségtől megmerevedett,
    négy férfi állt a poros útszélen,
    Hugó társához elég barátságtalanul beszéltek.

    --Látod, eljöttem, hogy búcsút intsek,
    amit adok, talán azt is elviszed,
    ha nem, akkor kora reggel,
    mert ugyanis elég nehéz a kezem.

    Hugó szólalt meg, kissé meglepetten.

    --Mit vétett ez a humoros emberke.

    --Hallgass, vagy a verést megkapod helyette.

    --Elnézést, uraim, de had kérdezzek,
    talán az elméje dühítette fel önöket,
    vagy talán önökről irt szépeket.

    --Igen, való igaz a te beszéded,
    de az igazságtól majd elvesszük a kedveteket.

    A négy férfi, késekkel voltak felfegyverkezve,
    s rárontottak, mint az állatok a két fegyvertelenre.
    Hugó karate állásban várt a gazemberekre,
    s várta, hogy valaki a késével megközelítse.
    Igen, eljött az ideje a cselekvés percének ideje,
    elkapta csuklóját s a földre durván leterítette,
    majd hirtelen hatalmasat ugrott a levegőbe,
    de sarkával a másiknak belerúgott a fejébe,
    de mielőtt leért volna a földre,
    a harmadikat könyökével torkon vágva döntötte le,
    s csak most ért a földre, a kezeire.
    A negyediket állon rúgta, s terült el.
    Hugó társa nagy szemeket meresztett.

    --Látom barátom a nézésed kicsit megvetett,
    de nem tudtam nevetni a történteden.

    --Jó, jó, de kérlek az Istenekre,
    menjünk innen, hagyjuk ezt a helyet,
    kérdezem, mi lesz ha felébrednek.

    --Az biztos, hogy soká térnek észhez,
    menjünk, akkor biztos nyugodalmad lészen.

    Elindultak újra s az író, költő fütyörészett,
    olyan, hatalmas, nagy kedve kerekedett.
    Hugó, szomorúan maga elé nézett,
    gondolatai az emlékek közt magányosan lézengett.
    Az író felkiáltott, s egyet ugrott előre.

    --Nézd barátom, az ott a város széle.

    Hugó kicsit szomorúan meg is jegyezte.

    --Igen, lassan búcsúznunk kell végleg,
    egyet mondok, nagyon becsüllek téged,
    s azt ne felejtsd, sosem kérlek,
    maradj mindig a szent becsület jelképe,
    mert akkor a boldogság számodra is a kétszerese.

    Az író meghatódva nagyot nyelve közölte.

    --Köszönöm a megragadó baráti, becsületes intelmet,
    megfogadom, míg élek így lészen.
    Kérlek a városban még tarts vélem,
    s én meghívlak húgomhoz egy ebédre.

    Végre a városban porosan, piszkosan beértek,
    az író húgához nem sokára betértek,
    szegény nő, meg volt lepve,
    hisz váratlanul érte a nagy szerencse.
    Hugó gyorsan bekapta a jó ebédet
    s már búcsúzott, hogy tovább menjen,
    de az író megállította egy percre.
    --Búcsúzzunk el karatés sajnos, örökre.

    Hugó csodálkozva vissza is kérdezett.

    --Miért mondod ezt barátom nekem?
    találkozunk öt év múlva, lehet.
    mert addigra biztosan bátyámat meglelem,
    te akkor meséled tovább a történeted.

    Az író akadozó hangon, meghatódva kérdezte.

    --És hol, ha szabad kérdeznem,
    török honnak nagyon nagy a terjedelme.

    Hugó nem sokat gondolkozva közölte.

    --Az öreg varázsló házát ismered a kikötőben.

    Az író gondolkozás nélkül rávágta serényen.

    --Ismerem, sőt szerettem nagyon az öreget.

    Hugó arca e szép közléstől elfehéredett,
    meghatódva válaszolt a kultúra e bátor képviselőjének.

    --Barátom ezekért a szavakért mély tiszteletem.

    Az író folytatta a megkezdett beszédét meglepetten.

    --Igen, az öreg nagyon sokat szenvedett.

    Hugó meglepődött, atyjáról szólt a történet.

    --Kérlek, magyarázd el nekem bővebben.

    --Jó, de előbb ülj le a székedre,
    mert hosszú út áll előtted.
    hát halld ezt a szép történetet.
    Egyszer magához vett egy gyermeket,
    s étlen szomjan dolgozott a fiúért a kikötőben.
    Egyszer megkérdeztük tőle, ebédnek idejében,
    miért nem pihen, dúskál mindenben,
    s ő válaszolt nekünk, finoman, kedvesen és szerényen,
    nem akarja, hogy fogadott fia éhezzen.
    Ennyit tudok róla, mást nem.

    --Mond, és mivel foglalkozott ö tulajdonképpen,
    vagy nevét nem tudod véletlen?

    Az író fejét meglepetten kapta fel,
    kérdése, Hugó lelkén ütött sebet.

    --Nevét, foglalkozását senki sem ismerte,
    de mond, ennyire miért érdekel.

    Huóo szomorúan válaszolt furcsa kérdésre.

    --Mert én voltam a fogadott gyermeke,
    s a nevét, foglalkozását sosem ismertem,
    meghalt, s én az árva fogadott gyermeke,
    sosem tudja meg, ki nevelte fel.

    Felállt, szomorúságtól égett fekete szeme,
    köszönés nélkül elindult, hajtotta lelke,
    hogy bátyját meglelje, ölelje kedvére.
    Az író ledöbbent, hagyta, legyen szerencséje.
    A fél várost már végig kérdezte,
    Catalcában bátyját senki sem ismerte
    Lassan a városból ment kifelé sietve,
    egy nő jött vele szemben.
    Amint odaért megállt közel mellette,
    s megkérdezte, hogy ismerős e bátyja neve.
    A nő fejével bólintva nemet intett,
    Hugó még egy utolsót kérdezett.

    --Kezén egy piros anyajegy díszeleg,
    most is ön előtt ismeretlen?

    --Melyik kezén van a piros anyajegye.

    Kérdezte a nő kíváncsian, ragyogott a tekintete.
    Hugó gondolkozás nélkül azonnal közölte.

    --A jobb kezén van, asszonyom tisztelettel.

    A nő már mondta, boldog nevetéssel.

    --Tegnap öten aludtak nálam az éjjel,
    s a piros folt bizony feltűnt nékem,
    sajnálatra méltó volt az a fogoly ember.

    Hugó elsápadt, s remegni kezdett teste.
    szinte kiabálva, remegő szájával kérdezte.

    --Asszonyom, beszéljen az Istenre nagyon kérem,
    hol keressem, merre kutassam őket.

    A nő megsajnálta e síró, összetört lelket.

    --Hát bizony tegnap Izmitbe készülődtek.

    Hugó hálálkodva köszönte meg a nőnek,
    hogy ilyen boldogságot kapott tőle.
    Elindult hát sietve, gyalog előre,
    mert tudta, bátyja élete veszélyben,
    s csak ő adhat neki segítséget.
    Az úton házaknál dolgozott ennivalóért keservesen,
    mert így tartotta testében az életet.
    A Boszporusz csatornát, amikor szenvedve elérte,
    egy hajón matróznak szegődött el,
    mely Izmitbe szállított tea leveleket.
    Fél év múlva kiszállt a kikötőben,
    s rögtön egy lebujba tért be.
    A pincérnőt kérdezte azonnal szomorúan esengve.
    --Kérem önt, válaszoljon nekem a kérdésemre,
    egy Ahkbar Omer nevűt ismer-e,
    kezén piros anyajegy feltűnően díszeleg,
    s talán rab is a szerencsétlen testvérem.
    A nő szinte pimaszul pislogott szemével.

    --És mi van akkor, ha ismerem.

    Hugó már válaszolt is keményen.

    --Az öccse vagyok, kérem, mondja meg…

    Mondata félbeszakadt, a nő rámosolygott kedvesen.

    --Na akkor most jöjjön velem,
    de ha most én segítek,
    akárki kérdezi, én nem beszéltem.

    Átmentek egy üres teázó terembe,
    s ott a nő elmesélte a szomorú történetet.

    --Bátyját fogva tartják a gyilkos gazemberek,
    fiát itt őrzik egy temetőben,
    talán ott marad a gyermek a feledésben.

    Hugó minden érzelmét beleadta kérdésbe.

    --Miért? Bátyámnak mi a nagy bűne?

    A nő azonnal válaszolt a sírását elkerülte.


    --Semmi, a pénzét akarják elvenni tőle.

    Hugó viszontlátást intett, s elindult a temetőbe,
    ám haragos szikrával bús szemeiben,
    hogy találkozzon bátyja gyermekével.
    A temetőben a kis ravatalozóba belépett,
    s ott három férfi gondtalanul beszélget.
    Hugó az indulattól, a méregtől kissé remegett,
    s ezért kellemes hangja, kesernyés lett.

    --Elnézést uraim, egy gyermeket keresek.

    A férfiak bután, ostobán egymásra nevettek,
    s az egyik röhögve, térdét csapkodva felelte.

    --Ott van, a másik szobában viheted.

    Hugó kedvesen, komoran köszönte meg.

    --Köszönöm, csak ennyit akartam tőletek.

    Hugó a mondott szobánál, megfogta a ajtókilincset.
    Az egyik férfi felállt s megemelkedett a keze,
    Hugó megfogta durván, s a nyelvével csettintett,
    majd orrnyergen vágta másik kezével.
    A gazember vérbe borulva terült el.
    A két fickó egyszerre ugrott fel.
    Hugó csak állt ajkán megvetéssel.
    Dühítette a gazembereket ahogy Hugóra néztek.
    Az egyik elindult, gyorsan kissé srégen,
    Hugó rácsapott hatalmasat keze élével,
    s ettől az ütéstől mellcsontja tört testében.
    A másik gazfickó támadott leszegett fejével.
    Hugó várta a mozzanatot, kísérte szemével,
    s homlokon vágta két ujja erejével.
    Majd Hugó belökte az ajtót kezével,
    s belépett, s a gyermek ijedten nézett szemeivel.
    Nem remélte, valaki jön a megmentésére.
    Hugó odaszaladt kisöcséhez, s leült melléje,
    hangja vidáman szólt, kissé szerényen.

    --Mi van fiam, nincs mehetnéked?

    A gyermek gyorsan arrébb húzódott, félelmében.

    --Hagyjon engem békén, szépen kérem.

    Hugó tudta, a rabságban van régen,
    de azért kedvesen jegyezte meg.

    --Bátyádnak csúnyán válaszolsz, nem értem…

    A gyermek közbe vágott illedelmesen szépen.

    --Nem értem, de, hogy merészel,
    előhozakodni ezzel az ostoba buta képtelenséggel,
    talán találkozott apám, Hugó testvérével.

    Hugó vidáman rákacsintott ideges kisöccsére.

    --Rendben, akkor megyek, hisz sietek,
    mert apád várja valakitől a segítséget.

    A fiú hangjából most elűzte a keserűséget.

    --Valóban elveszett Hugó bátyámmal beszélgetek?

    Hugó elnevette magát s vidáman integetett.

    --Mit gondolsz, neked ki kedveskedhet,
    öcsém, induljunk, iparkodj, ha lehet.

    Most értette meg a fiú, kiszaladt a könnye,
    Hugóhoz szaladt, átölelte kis kezeivel.
    Hugó a fiút gyengéden, szépen megemelte,
    s vitte a szobából nagyon gyorsan kifele.
    A másik szobában leültette a gyermeket gyengéden,
    majd az egyik leütött emberhez lépett.
    Megfogta tarkóját két ujjával erősen,
    az ember sóhajtott párszor jó mélyen,
    s elkezdett álmában beszélgetni, elég értelmesen,
    Hugó nem késlekedett, azonnal kérdezgette.

    --Válaszolj, Omert hova-merre vittétek?

    A férfi mondta is válaszát késlekedett.

    --Adapszariba, most rabok, munkára, megértettétek.

    Hugó válaszolt, mint akinek beszéltek.

    --Megértettük, de Hugót messzire kerüljétek,
    mert elindult bosszújával a bátyja megkeresésére.

    Hugó elengedte, s a férfi lehanyatlott a földre.
    Hugóból eltűnt az aggodalom tüzének égése,
    helyette a büszkeség tüze lépett fényével,
    kisöccsét megtalálta, kezd kibékülni életével.
    Hugó a gyermekhez lépett, ránézett nevetve,
    majd kezét nyújtva vidáman közölte.

    --Na, indulhatunk, kicsi mélynövésű emberke,
    hagyjuk itt e gyászos temetőt örökre,
    apádat keressük e célnak legyen értelme.

    A kis emberke s Hugó elindultak kettesben,
    magára hagyva az elárvult győztes harcteret.
    Egy lókupechez irányították lépteiket,
    itt lovat, friss élelmet vettek.
    Elindultak, s bizony az út felőrölte a hetet.
    megérkeztek Adapszariba, Omerról keresték a híreket.
    A város kocsmájában kérdezgették az ottani embereket.
    Hugóra egy férfi gyűlölködve nézett,
    majd pimaszul, öklével durván megfenyegetett.
    Ekkor érezte Hugó, későn érkezett
    Omert, szeretett bátyját újra elveszejtette.
    de azért a fenyegető férfihez lépegetett,
    mérgesen rászólt, hangját megemelte.

    --Mond már, személyem mit vétett,
    hogy ellenségesen fenyegetsz, öklöddel integetsz.

    A férfi felugrott, Hugóhoz vágta a széket,
    mit Hugó kezével azonnal kivédett.
    Most Hugó gyors keze következett
    elkapta a férfi grabancát s a földről megemelte.
    A férfinek úgy látszik nem tetszhetett,
    mert szájával mint a kígyó sziszegett,
    kicsit elsápadt, ahogyan Hugóra nézett.
    A karatés a kérdéssel nem sokat késett.

    --Barátom, aggódtam már érted szörnyen,
    ismersz, elvertelek barátaiddal már a temetőben,
    Omert már megint hova vittétek?

    A bandita suttogva nagyon halkan sziszegte.

    --A torkom engedd el, nagyon kérlek,
    mert úgysem tudnék elszaladni előled,
    a kérdésedre meg válaszolok úgyis rögvest.

    Hugó szintén sziszegve halkan közölte.

    --Azt ajánlom neked, így legyen,
    válaszolj, mert a gerincedet töröm széjjel.

    A férfi könyörgött, kérdését tegye fel.

    --Kérdezz tőlem, mond, mi kell.

    Míg Hugó nem is késlekedett.
    ám előtte elengedte a sántító gazembert.

    --Gyerünk, gyerünk, válaszod várom szüntelen.
    A bandita akadozva kezdte a kért beszédet.

    --Karatés, én is bosszúért lihegek,
    mert átvertek a szemét utolsó férgek,
    itt hagytak, s elmentek Ankarába nélkülem,
    hidd el én igazat beszélek.
    Kérlek siessél nagyon bátyád megmentésére,
    addig itt maradok, figyelem a fejleményeket,
    s ha kell, fogadd el a segítségemet.

    Hugó nézte a férfit, ki remegett,
    azért megszánta, látszott sokat szenvedett.

    --Segítséged nem kell, egyedül a kezemet,
    használom a bátyám megmentésére, s lángoló eszemet.
    Most pedig menj Isten hírével,
    az igazságot szolgáld, s akkor boldog leszel.

    A gazfickó meglepődve indult el,
    de azért még megjegyezte sietve.

    --Tudom, sok bűnt követtem el,
    s ezen túl az igazságot szolgálja életem.

    Hugó apró öccsével indult sietve,
    a folyóhoz, hogy Ankarába hajón érkezzenek.
    A hajón elszegődött matróznak, vagyis, mindenesnek,
    hogy kifizesse az utazást, az ennivalóért, a költségeket.
    Három hónap múlva Ankarába értek,
    bizony jólesett nekik a szárazföldi élet.
    Hetekig a keresés, hiába volt minden,
    Hugónak már szertefoszlott minden reménye.
    Egy istállóban takarított, öccse segitett,
    még lovakat is örömmel etettek,
    azért, hogy a fiú ne éhezzen.
    Mindig késő este mentek a keresésre,
    Egyik nap Hugóék csavarogtak kettesben,
    Hugó hirtelen megállt, kissé meglepődve,
    nagy házat néz csodálkozó szemeivel.
    Lassan, óvatosan a kapu elé érve,
    hangosan olvasni kezdi a kapun a szöveget.
    „Karate Iskola. Alapítója: Mahmud Omerbej” .
    Hugó állt bután, gondolataiba mélyedve,
    majd öccséhez szólt, kicsit hebegve.

    --Gyere ide, most veled bemegyek,
    talán itt könnyebb munkát szerezhetek,

    Szíve Hugónak hangosan vert, beléptek,
    a folyóson sok fehér ajtó fehérlett,
    Kezét rátette az első ajtó kilincsére,
    és belépett a karatézok szent termébe.
    Hirtelen hátulról valaki erősen megemelte,
    Hugónak a keze, nem hagyta cserben,
    s a támadója elrepült a szoba másik felébe.
    Körbe sem tudott nézni sebtében,
    már jöttek is a karatézó legények.
    mindegyik karate-gi ruhában díszelgett
    Tizenöten jöttek, ugrottak rá egyszerre,
    de Hugót megfogni nem lehetett.
    Az emberek hullottak, feküdtek, röpködtek körülötte,
    fér órájuk ment a karatézóknak veszendőbe,
    de Hugót nem kényszerítették a földre.
    Észre sem vették a harc hevében,
    hogy egy öreg a karatézást szemlélte.
    Hugó körül csend lett egyszerre,
    senki sem mert közeledni feléje.
    Az öreg lassan a mosolygó Hugóhoz lépett,
    s megszólalt öreg hangján, meglepetten,
    először szavait szórta a karatézó legényeknek.

    --Látom a szátok összehúzódik elég kesernyésen,
    nem tudtátok legyőzni e mestert mesterségében,

    Majd Hugóhoz beszélt nagy örömében.

    --Hugó, barátom fia, légy üdvözölve,
    majd odafordult a néma megvert tömeghez.

    --Mesterek, bemutatom ezt a fürge embert,
    ő Hugó a nagymesterek egyetlen fejedelme,
    s e világon senki nem győzheti le.

    Az öreg nagyon lassan Hugót átölelte,
    s imigyen szólt hozzá nagy szeretettel.

    --Jöjj fiam, gyere apád szentélyére,
    s ülj jogosan az ö székébe, a helyére.

    Hugó ledöbbent, közben öccsét kereste.

    --Várjon, öcsém hova tűnt el.

    Távolabb öccse hangja csendült fel.

    --Itt vagyok bátyám, nézlek téged,
    öcsédnek egyetlen nagy, hatalmas büszkesége.

    Hárman átmentek egy másik szobaszerűségbe,
    Hugó felkiáltott nem várt meglepetésében,
    fogadott apját látta a falon, a festményen.
    Lassan hátrafordult, az ajtó fölé nézett,
    ott meg Hugó a festményen díszelgett.
    Az öreg nézte, majd mosolyogva megkérdezte.

    --Na Hugó, meg vagy lepődve,
    szeretnél választ kapni a sok miértre,
    de először tedd magadat kényelembe.

    Hugó először, fejét hajtotta tenyerébe,
    most az egész életét nem értette.
    Hugó s öccse a nagy asztalhoz ültek,
    az öreg elkezdte az ismeretlen ismerős beszédet.

    --Fiam, apád irt egy művet,
    és kérte, adj neki valami címet,
    az asztalfiókban találod meg azt a kincset.

    Az öreg most Hugóhoz lépett,
    s nagy aranyérmét tartott a kezében,
    finoman letette az asztalra a karatézó elé,
    hangosan tapsolt, s egy ember belépett,
    hófehér karate-gi ruhában jelent meg.
    Az öreg belesúgott a fülébe, más nyelven.
    a férfi kiment s az öreg szólalt meg.

    --Hugó, állj fel, ebben a szentélyben,
    mert nagy pillanat következik az életedben,
    jöjj ide a szőnyegre, a szoba közepére,
    avatást rendezünk, mi elkísér örökre.

    Kopogtak, s belépett a férfi, s egyik tenyerében,
    arany tégelyt hozott a karatézok szentélyébe,
    majd így adta az öreg kezébe.
    Az öreg halkan beszélt, szinte muzsikálva.

    --Fiam, örökre megpecsétellek e világ nevében,
    s e kenőcs, az érme jelét beleégeti bőrödbe,
    hogy minden ember tiszteljen örökre.
    A szegény, s az ártatlan emberek örüljenek jelenlétednek,
    a bűnösök rettegjenek, féljenek, ha felismernek,
    Az igazság nevében Omerbej névre keresztellek,
    Ezt a nevet apádnak szívedből köszönheted,
    te vagy az első, a karate nagymestere,
    a világon még nincs hasonló ember,
    aki ilyen címet, rangot viselhetne.

    Az öreg a szent beszédet befejezte,
    megfogta az érmét két ujja hegyével,
    s ránézett Hugó jobb keze fejére,
    lassan rákente a krémet, s az érmét rátette.
    Pár percig volt a bőrre rátéve,
    az öreg az érmét óvatosan lassan felemelte,
    Hugó bőrébe volt égetve a jele.
    „Omerbej karate nagymester az igazság követője”
    Hugó megszólalt meghatottan, ám segélykérően.

    --Köszönöm nagymesterem, ne tekintsen szentségtörőnek,
    ha öntől kérek most segítséget.

    A nagymester meglepődve, azonnal idegesen kérdezte.

    --Fiam, megijesztesz, mit tehetek érted?

    Hugó most a földet szomorúan nézte,
    s így is válaszolt, szomorúan kezdte.

    --Nagymester, bátyámat elrabolták tőlem messzire,
    Adapaszariból most idehozták a gazemberek,
    bátyámnak ez a kisfia, édes gyermeke,
    egy temetőből, banditáktól mentettem meg.
    A kérésem azt hiszem csekély lenne,
    adna egy pár karatést bátyám megkeresésére,
    persze csak a városban kellenének érdeklődésekre.

    A nagymester elnevette magát, nevetve kezdte.

    --Fiam, a karatézok mind Omerbej embere,
    vagyis mindegyiknek te vagy a vezetője.

    Hugó mélyen meghajolt, ez volt a köszönete.

    --Köszönöm a bizalmat nagymester, megesküszök a szemébe,
    hogy méltó leszek apám hírnevére.
    még egy kérésem lenne szívéhez,
    e 9 éves gyermeknek, apja a fivérem,
    óvjad, míg vissza nem térek,
    hogy visszaadjam jogos szerető szüleinek.

    Az öreg nagymester szemében összegyűltek a könnyek,
    hiszen megtámadták a fiatalos szép emlékek.

    --Fiam, ezzel a bizalommal nagyon kitüntetsz,
    de menj, siess, Isten hírével,
    vidd a karatézókat kik már ismernek.

    Omerbej elmagyarázta tervét a sok embernek,
    hogy estig járják a lebujokat szüntelen,
    s a sikátorban éjjel találkozzanak az alj részen.
    A nap átengedte helyét az estének, az éjnek,
    s gyülekeztek a sikátorban, az igazságért harcoló legények,
    senki sem hozott hírt Omerbejnek.
    Lassan mindenki elindult, szerte-széjjel,
    Omerbej maradt utolsónak a találkozó helyen.
    Már éppen készülődött, hogy elmenjen,
    amikor az utolsó karatés is megérkezett,
    elég rongyosan nézett ki a szerencsétlen,
    de hangjának vidám volt a csengése.

    --Omerbej nagymester, hallottam bátyádról a felvégen,
    de Erciyosba mentek elég régen.

    --Mikor mentek nem tudod véletlen.

    Kérdezte Hugó, bizony, eléggé idegesen.

    A karatés vidáman csapott öklével a levegőbe.

    --De tudom, azért vagyok itten,
    igaz, hogy egy lebujt összetörtem,
    hogy a híreket Omerbej nagymesternek megszerezzem.

    Kacsintott, majd nevetett ezen a közlésen.

    --Három hete, hogy innen menekültek,
    látták Omerbej nagymestert a kikötőben,

    Hugó szeme szikrázott nagy dühében,
    megesküdött, a bosszútól nem tekint el,
    s ez a gazfickóknak biztosan végzetes lesz.
    Így szólt a fiatal harcos legényhez.

    --Köszönöm, csak egyre kérlek meg,
    öcsémre vigyázzatok, mint a szemetek fényéra,
    rád is bízom, legyél a kísérője,
    ha az épületből esetleg egyedül kimerészkedne.

    A fiatal harcos mélyen meghajolt e kérésre,
    majd jobb kezét, esküre emelte.

    --Megesküszök neked nagymester, a gyermekért kezeskedek.

    Hugó is meghajolt, így kívánta a becsülete.
    szavai is ezt az érzést árulta el.

    --Köszönöm, bízom benned, Isten veled.

    A fiatal harcos is szerencse kívánatát tette.

    --Omerbej, szerencse kísérje utadat, keresésedet.

    A nap újra sütött minden erejével,
    s ezért Omerbej, a turbánt feltette fejére,
    szívét, lelkét boldogság töltötte el,
    mert öccsét átadta jó kezekbe,
    és egyedül zúdíthatja bosszúját keresett ellenségeire.
    Végre, egy házat látott a messzeségben
    talán oda is érhet estére.
    Amint a ház elé ért a sötétben,
    különös hangok jutottak éles fülébe.
    Halkan a sötét ablak alá merészkedett,
    női hang ütötte meg a csendet.
    majd durva elfojtott férfihang következett.

    --Fogd be, beléd folyton a szövegedet,
    úgyis elkapjuk azt az ócska férjedet.

    A nő rekedtes könyörgő hangja következett.

    --Ne bántsák, inkább engem verjen,
    urak, ártatlanok vagyunk, kérem, kegyelem.

    Omerbej halkan duruzsolva szólalt meg.

    --Az ajtót nyisd ki kedves feleségem,
    áh, hagyd, sétálok egy keveset,
    aludj csak itt őrködök feletted.

    Az ajtó azonnal kinyílt, de csendesen,
    Omerbej a falhoz lapulva figyelt élesen.
    A szobából hárman jöttek ki felfegyverkezve,
    szétszóródtak, de a házkörül helyezkedtek el,
    a bejáratot figyelték éber, ravasz szemekkel.
    A karatés lefeküdt a földre, s kúszott előre,
    az ajtónál gyorsan felpattant, s a házba belépett,
    Halk szitkozódás hallatszott a gazfickók körében.
    Omerbej a szobában gyorsan, nyugodtan körbenézett,
    szerencséjére a hold, fényesen világított az égen,
    s ezért észrevette a nőt, a szerencsétlent,
    pár lépést tett, s odaállt melléje,
    ujjával csendre, mosolyával nyugalomra intette.
    az ajtón belépett a három gazember sietve,
    gyorsan világosságot teremtettek Omerbej örömére.
    gazemberekre köszönt, meg voltak lepődve.
    --Szép estéket minden becsületes embernek.
    A gazemberek meglepődtek, nem hittek a szemüknek.
    egyikük a ráordított a karatésra, tetszett a vezérüknek.

    --Hogy kerülsz ide ebbe a verembe?

    Hugó nevetett, s így válaszolt nevetve.
    Gondoltam, egy kicsit már körbenézek,
    mert itt mentem el e házhoz közel.
    A banda egyik tagja komolyan kibökte.
    --Akkor nagyon gyorsan menjél el.
    Hugó legyintett, feltűnően a homlokát megtörülte.

    --Elmennék, de e nőnek segítség kell,
    oldozzátok el, szépen kérlek benneteket.

    A gazemberek mosolyogva, ravaszul egymásra néztek,
    majd mind hárman Omerbejhez léptek,
    s hárman, nagy erővel a szemébe köptek.
    Omerbej mosolyogva vidáman a gazfickókat figyelte.
    Az egyik nagyon durván, szabálytalanul kezdte,
    rálépett a megkötözött fekvő nő kezére.
    Omerbej rácsapott keze élével a fejére,
    majd ugyanazzal a kézzel belecsapott a mellébe,
    s elrepült Omerbejtől vagy három méterre.
    Társa késsel ugrott fürgén a helyébe,
    megemelte a kezét, hogy beledöfje Omerbejbe.
    A nagymester rácsapott öklével a gazember öklére,
    s egy pofonnal fejezte be a szemtelenséget.
    A gazemberek közrefogták bátor ellenségüket,
    mire Omerbej kérlelni kezdte őket.

    --Gazfickók, gyorsan menjetek innen el,
    mert később késő, összetörlek benneteket.

    Az egyik gazember nagyot kiáltott meglepetésében.

    --Cimborák, nézzétek a kezén azt a jelet,
    emlékezzetek, amikor húszunkat nagyon megvertek,
    s azt mind egy ember tette,
    de a kezét azt nagyon megfigyeltem,
    az volt a keze fejébe beleégetve, betűkkel,
    „Omerbej nagymester a szegények s ártatlanok védelmezője”
    az idős fickónak, ez a fia lehet,
    én megyek, gyertek ti is, meneküljetek,
    nem akarom újra összetöretni a fejemet.

    Az egyik gazfickó hahotázva megjegyezte nevetve.

    --Mondjál valami szebb és jobb viccet,
    mert sajnos nem hiszem el.

    A gazfickó már meg is ragadta a kilincset.

    --Jól van, akkor én most megyek,
    majd ha összetörnek, akkor elhiszed.

    Menekülve hagyta el a veszélyes helyiséget.
    Omerbej hangjának, vidám volt a csengése,
    ahogyan megszólalt s ránézett a beszélőre.

    --Látom, apám ismerőse futott terítékre,
    de most utoljára mondom a figyelmeztetésem,
    az asszonyról szedjétek le a szoros kötelékét.
    A másik társatok igazat beszélt nektek,
    Omerbej karatés vagyok, ez a nevem,
    ám türelmem fogytán, siessetek.

    Erre a beismerésre mindnyájan enyhén megremegtek,
    s a szemekből ki lehetett olvasni a félelmet.
    Nyílt az ajtó, az asszony férje belépett,
    nagyon meg volt ijedve, meglepődve,
    hogy senki sem közeledett feléje.
    Omerbej kiáltott rá kissé erélyesen.

    --Jöjjön ide lassan, bátran a feleségéhez.

    A vezér mellett kellett, hogy elmenjen,
    de az elkapta a vállát, s megszorította keményen,
    majd öklének erejével belevágott a fejébe.
    Omerbej megemelkedett, borzalmas lett dühe,
    a keze felemelkedett, a vezérre csapott le,
    mitől elrepült s ezt ájulása követte.
    A gazfickók gyorsan a megkötözött asszonynál termetek,
    eloldozták, hogy elkerüljék Omerbejtől az ütleget.
    Omerbej mosolyogva, udvariasan kérlelte őket.

    --A nő férjét emeljétek fel rögvest,
    élesztgessétek, vigyázzatok, dühös vagyok szörnyen,
    hát velem aztán ne ellenkezzetek.

    A két gazember a parancsot azonnal teljesítette,
    Omerbej folytatta, majd gyorsan befejezte.

    --Most pedig gyorsan tűnjetek el,
    a lábatokat ide nem tehetitek be,
    mert ha meglátlak benneteket,
    Istenemre, mint a kutyákat, agyonverlek titeket,
    mert tudjátok meg bűnös hitetlenek,
    mától itt dolgozok s szép vidéken.
    Társatokat fogjátok és nagyon messzire vigyétek.


    Cimborájukat felkapták, s bosszút forralva eltűntek.
    Omerbej a házaspárt sokáig, szótlanul figyelte.
    Nem tudta felfogni éles esze,
    hogy mit csinált e két ember,
    miért támadta meg a vad csürhe.
    Kíváncsiságát kérdésekbe tömörítve kezdte el,
    megtörve a nyugalmat, és a kínos halotti csendet.

    --Miért bántalmaztak titeket, erre feleljetek.

    A férfi szomorúan sóhajtott, s így felelt.

    --Okuk nem volt semmi sem,
    megállapított adójukat nem fizettük idejében.

    Omerbej megrázta fejét, erre a képtelenségre.

    --Elnézést uram, ezt most nem értem,
    az adót ki állapította meg tinéktek.

    A férfi a homlokát simította végig idegesen.

    --Egy gaz banda uralja e vidéket

    Hugó ökle összeszorult, csodálkozva kérdezte.

    --A hatóságok semmit sem tesznek érdeketekben?

    A férfi legyintett, közben feleségét figyelte.

    --Tehetnének, de senkinek sincs mersze,
    ha említik őket már félnek.
    a banda csak egy embertől rettegett,
    apádtól, ahol megjelent a bűnözők remegtek,
    ismertem jól szegényt, az öreg Omerbejt,
    be sokat üldögélt ebben a karosszékben.

    Omerbej meglágyult ezekre a szép emlékekre.

    --Akkor most hallgasd végig türelmesen,
    fogadd el tőlem csekély segítségem,
    menj Ankarába, hozd el az embereimet,
    az atyám, Omerbej nagymester házat keressed
    harminc karatézó legény elég lesz.
    Indulj, addig őrködök, vigyázok a feleségedre.

    A férfi felemelkedett, szüksége volt erejére,
    amit e banda eltüntetett egy időre.

    --Megyek én, nagyon bízók benned,
    hisz apád fia van velem,
    három napon belül itt leszek.

    Az idő telt, a három nap letelt,
    de a férj, s a karatézók nem jelentkeztek.
    Omerbejék az ötödik napon aludni tértek,
    amikor verik az ajtót borzalmas erővel,
    trágár szavak, szidalmak tódulnak a bennlévőkre,
    úgy látszik, Omerbejt nem idegesítette,
    mert nyugodtan, az ágyából kelt fel.
    Hangosan, elég vidáman rákiált a dörömbölőre.

    --Vigyázz, szükséged lehet még az ökleidre,
    gyere be, üdvözleted mond a bennlévőkre.

    Az ajtó gyorsan kinyílt, az emberek beözönlöttek.
    Omerbej felkiáltott nevetve, megjátszott meglepetésében.

    --Csak ennyién jöttetek Omerbej elveszejtésére.

    Egy izmos férfi állt előtte,
    ez volt a banda első embere, a vezére,
    Látszott rajta, bosszú ereszkedett elméjére,
    ordítva mondta káromlását Omerbej szemébe.

    --Te agyalágyult, a gyáva emberek segítője,
    most kinyomom az őszes levegőt belőled.

    Omerbej a vezérnek mosolyogva jegyezte meg.

    --Borzalmas trehány, és mellé neveletlen a viselkedésed,
    szegény anyád biztosan ezért elverne,
    mert nem ilyen gazfickót szült az emberiségnek,
    remélem gyáva lelkedet örökre megsértettem.

    A vezérnek összeszűkült apró szeme mérgében.

    --Engemet büntetés nélkül nem sértegethetsz,
    ötven ember vigyáz erre a beszélgetésre,
    csak e szobában húszan tépnek széjjel.

    Hugó még mindig mosolyogva kérlelte.

    --Kérlek, nagyon gyorsan menj el,
    mert haragon nem ismeri a kegyelmet.
    A vezér cimboráihoz fordult, gúnyosan nevetve.

    --Fiúk, tanítsátok már meg a tisztességre.

    Hugó, mosolyogva és bátran várta őket,
    jól érzi magát a harc hevében.
    Jöttek, egyszerre támadtak a félelmetes Omerbejre,
    hirtelen kintről pokoli lárma keletkezett.
    A támadók megtorpantak, s az ajtó felé néztek,
    s vezérük gyorsan az ajtó felé lépett,
    hogy megnézze zajongani ki merészet,
    Az ajtót fürgén kinyitotta, de vesztére,
    azonnal megemelkedett s repült a levegőben.
    Omerbej tudta, hogy a karatésok megérkeztek,
    s elkiáltotta magát újra értelmesen.

    --Álljatok meg, mert szavamra, késő lesz,
    látom, hogy én hiába beszélek,
    most azt gondoljátok, hogy félek,
    pedig csak benneteket, titeket intelek,
    hogy épen és egészségesen menjetek el,
    másként összetörlek, benneteket esküszöm nektek.

    De nem, mentek neki Omerbejnek,
    ekkor megemelkedett, nagymesterként a küzdelmet elkezdte,
    Nemsokára, a szobában az emberek a földön hevertek,
    ház előtt is nyomasztó csend lett.
    Az ajtó kinyílt s az öreg nagymester belépett,
    Omerbej meglátta, lelkében öröm égett,
    vidáman kiáltott az öreg a fekvő bennlévőkre.

    --Mi van, nem támadtok a nagymesterre,
    vagy talán siessek a karatésokkal a segítségetekre,
    de megnyugtatlak hitetlenek benneteket,
    E sok ember sem győzheti le.
    Adok egy jó tanácsot nektek,
    barátságtok és szeretetetek örökké éljen,
    ezzel a nagy igazságos emberrel szemben.
    Megjegyezném, harminc társatok fekszik vérében,
    ne akarjátok, hogy így végezzétek.
    Majd Omerbej elmondja a további teendőket.

    Az öreg nagymester a mosolygó Hugóhoz lépett,
    Átölelte, kicsi könny szökött szemébe.
    Hugó a vezérhez lépdelt nem sietve,
    ki ekkor még erőlködött felkelésére,
    leguggolt, s mondatait mondta könnyező szemébe.

    --Mondtam neked, nem hallgattál a beszédemre,
    jobb ha én rendelkezek felettetek,
    mert nevem félelemmel tölt el,
    minden gazembert, ezen a földkerekségen,
    aki csak ismer kezem-fürgeségem.
    Menjetek, szerencsétek, szeretem az embereket,
    de jól megjegyezzétek, agyatokban intelmemet,
    az életben sosem lássalak benneteket,
    mert esküszöm, legközelebb nincs kegyelem.
    Most pedig, takarodjatok, de siessetek,
    hogy vissza ne vonjam ígéretemet.

    A tömeg felkászálódott, mindenkiből áradt a félelem,
    felkapták vezérüket s elindultak e házból kifele.
    Nem sokára, a gazfickók végre eltűntek,
    leütött vérző társaikat vonva menekültek.
    A karatézók is elbúcsúztak idővel, indultak,
    vissza Ankarába az öreg Omerbej iskolájába.
    Két napig maradt Omerbej a házban,
    munkával töltötte az időt újdonsült barátjával,
    s amikor a Búcsúzás eljött végre valahára.
    Omerbej hangja szomorúan csendült a szobában.

    --Muszáj mennem, tudom, problémátok van,
    merem nektek mondani azt, szavamra,
    hogy leküzditek mind ezt a bajt,
    hiszen a szeretet, s a hála győz az akadálytokban.

    --Az asszony szólalt meg meghatottan.

    --Tudom, bután hangzik nagyon szavam,
    de ez legalább szívből fakad,
    testvérként óvtál engemet a veszélytől szakadatlan,
    s most elmész szívem vigasztalan marad,
    kérlek, jöjj vissza minél hamarabb,
    hogy tudjam életed még maradt,
    nem a halált szolgálod, mint ördögszolga.


    Omerbej tarisznyáját megemelte, elérkezett a búcsúóra,
    s búcsú pillantással köszönve kilépett az éjszakába,
    ment vitte, meg-megroggyanó lába,
    hajtotta őt a szeretet erős hulláma.
    Jó hétre rá, esőben ázva,
    megérkezett egy kis város központjába,
    a sors egy lebujt vetett útjába,
    s ő rögtön belépett a büdös füstös szobájába.
    Gyorsan körbenézett, s megindult a söntés irányába,
    ott megállt, s a pincérnek elmondta óhaját,
    hogy szeretné vízzel oltani szomját.
    Az első asztalnál felállt egy nomád,
    s Omerbejhez lépett részegen, kicsit furcsán,
    az erek a beszédtől kidagadtak bivaly nyakán.

    --Végre elkaptalak ma kedves barátocskám,

    Omerbej mosolyogva kérlelte, kicsit durván.

    --Dagadtkám, a szemtelenségedet már elkezdted korán,
    menj haza, asszonyod szoknyája oltalmat ád,
    esetleg a buta kötözködésedért verést vársz.

    A lebujban sűrű csend ereszkedett alá,
    szinte minden ember lélegzete elállt,
    A nomád vigyorogva folytatta a sértegető mondatát.

    --Szóval, még szemtelen is vagy fiacskám,
    adok valamit, hogy emlékezzék rám.

    Omerbej megfordult, s elindult a termen át,
    nem fecsérelte idejét, vártak rá.
    az ajtóhoz ért, reflexe lesben állt,
    megállt, füle figyelmeztette, s a veszélyre várt,
    elmosolyodott, s egyszerre meghallotta az acél hangját,
    amint repül feléje, úszva a lapján.
    Csomagját eldobva hanyatt vágta magát,
    keze élével csapott a kés alá,
    s a szarufába csapodba befejezte gyilkos munkáját.
    felállt, tapsoltak neki, s ő folytatta útját.

    Második rész

    Omerbej egy családnál talált munkát,
    s szabadidejében-lebujban kereste bátyját.
    Az utolsó lebujnak hagyta el ajtaját,
    s gyötörte a kudarc a reá emelkedett szomorúság,
    hogy senki sem látta a bandát.
    Búsan ballagott hazafelé a sötét utcán,
    gondolataiból egy hang szólította mogorván.

    --Hugó, állj meg a lebuj után,
    pár méterre várj reám.

    Omerbej meglepődött ennek a hangnak hallatán,
    de rögtön felismerte ellenségét, a sántát,
    mosolyogva üdvözölte, a megjelölt helyen, az utcán,
    nemrégen tanította illemre, e gazembert, a bénát.

    --Isten hozott vártam ezt a találkozást.

    Hugó vidáman üdvözölte a sánta banditát.
    majdnem sértődötten válaszolt viszonozta válaszát.

    --Miért, nem bízol a barátságomban, talán..

    Hugó szakította félbe a folyó mondandóját.

    --Tudod, hogy gazfickó barátsága romlás…

    Most a gazfickó szakította félbe a szavát.

    --Állj, én az igazságot szolgálom s Omert,
    be is bizonyítom neked Hugó mindjárt,
    hogy hűséges vagyok, akár a kutyád,
    mert a bűnt legyőzetted velem, s a hálám,
    életem, már tiéd lett barátocskám.
    Ezért elmondom, én a gazember, s a betyár,
    hogy nyomoztam szenvedő testvéred után.
    Egy házban találtam pár szandált,
    bátyádé volt, lyuk volt az alján,
    A.O betű volt olvasható fényes csatján.
    Persze nem nyugodtam meg igazán,
    s ezért megkérdeztem a ház öreg gazdáját,
    hogy hívták volt vendége lakóját.
    Nem akart válaszolni, elkaptam a tarkóját,
    kicsit megnyomkodtam, hogy elmondja titkát.
    De tegyük félre a félre magyarázkodást,
    inkább elmondom a hallottaknak, az igazságát.
    Hugó, tégedet átvertek nagyon csúnyán,
    bátyádat Erciyosból elhurcolták tegnap délután,
    Erzturumba ütött a banda pihenő tanyát.
    Menj, búcsút ne mondjon a szád,
    majd találkozunk az életben még talán.
    Indulj, Isten szegődjön társnak hozzád.

    Omerbej a családnál nem tett búcsúlátogatást,
    s így élelem nélkül indult testvére után,
    hogy minél hamarabb meglegyen a találkozás.
    Egy hete ment Hugó már,
    sajnos ivóvize, s élelme elfogyott már,
    hiába csavargatta fejét s nyakát,
    nem lelt élelmet, útja során,
    nem tudta csillapítania éhét s szomját .
    Másnap Omerbejt ledöntötte a porba a szomjúság,
    de csúszott tovább, vitte az igazság.
    Elájult, hanyatt fekve aludta álmát,
    a nap is küldte forró sugarát,
    Hugó testébe, fokozva vére forróságát.
    Omerbej feleszmélt, kitátotta száradt száját,,
    meglepődött, víz öntözte kiszáradt torkát.
    Megmozdult, fel akarta emelni karját,
    de egy hang rákiáltott durván.

    --Mit mocorogsz, maradj így cimborám,
    foglyom vagy, hát úgy vigyázz,
    mert tőröm el akarja hagyni tokját,
    hogy megkóstolja egy hitetlen húsát.

    Gúnyos nevetés kísérte rekedtes hangját,
    de Omerbejt az idegei nyugodtan hagyták.
    kinyitotta szemét, nyugodtan végignézett magán,
    majd szeme megvillant a rablók társaságán.
    megszólalt kissé durván, kellemes hangján.

    --Látom, nálatok nagy a kegyetlen igazság,
    s nem hagyott cserben még a vidámság,
    halljam vezér, mi az óhaj, s a kívánság,
    hogy vizedet elpazarolta szomjas szám.
    Omerbej beszédét nagy hahotával fogadták,
    s a vezér arcára rátelepedett a bosszúság.
    Embereire kiáltott, szemében tüzelt a gonoszság,
    mert sose beszéltek vele gorombán.
    Omerbejhez lépett, elvágta kötele csomóját,
    ami fogva tartotta elzsibbadt csuklóját.
    A vezér újra kezdte buta monológját.

    --Szeretném kitépni fejednek sűrű haját,
    de még várom bosszúm kivirágzását.

    Omerbej nem értette a vezér zagyvaságát,
    ezért mozdulatába beleadta minden finomságát,
    hogy észrevétlenül kitépjen pár hajszálát,
    Sajnos Hugó lerántotta fekete parókáját,
    Vezérnek a szeméből eltűnt a kötözködő vidámság,
    s bizony a vezérnek a megdöbbenés eltorzította száját,
    mert haja hófehéren díszítette kobakját.
    A vezér legyintett, nem idegeskedett e tréfán,
    de azért Hugóra szólt durván.

    --Mit fekszel ott, te lustaság,
    munkára mert indulunk reggel korán,
    szedd rendbe elhunyt társad cókmókját,
    ez lesz ezután a holmid banditám.


    Hugó feltápászkodott, vizet ivott jócskán,
    majd megjegyezte vidám nevető száján.

    --Jó, jó, megyek most már,
    ittam, majdnem szomjan haltam ám,
    Vezér, nálad nagy a kegyetlenség s a durvaság.

    A vezérnek elege lett a szemtelenségnek e fokán,
    a visszabeszélés csak az ö kivételes jogában áll.

    --Ajánlom hagyd abba a fölösleges szájalást,
    inkább ocsmány nevedet mondanád, hangoztatnád.

    Hugó gondolkozott a hamis névnek kitalálásán,
    nem akarta, nevét hogy megtudják.
    választott nevet, mondta is nemsoká.

    --Jebremo a nevem, s nem vagyok nomád,
    hogy ocsmány beszéded intézted hozzám.
    Nézd kezemet, megégettem elég csúnyán,
    s ez a fehér kendő gyógyítja csupán,
    kérlek téged vezér, úgy vigyázz,
    meg ne lásd, te és a fénysugár,
    mert ez borzalmas lesz, neked a halál.

    Omerbej megfordult, otthagyta a vicsorgás bajnokát,
    ment sietve, ösztökélte saját magát,
    hogy véletlenül se mutassa haragját.
    Az egyik sátornál megállt, nézte a bejáratát,
    határozottan megemelte a sátor előtt a bejáratát.
    Belépett, düh torzította el arcát,
    ahogy szeme megakadt a sátor alján.
    Egy nő feküdt a porban kábán,
    testét kötelek fonták át durván.
    Omerbej letérdelt, kereste a kötél csomóját,
    hogy hol ejtettek a megkötözésben hibát.
    Megtalálta, ráhelyezte hófehér éles fogsorát,
    s elharapta a szálakat, visszaadta a született szabadságát,
    a szenvedő nőnek, s a természet adta jogát.
    Omerbejre nézett, megemelte lassan karját,
    végigsimította könnytől piszkos szép arcát,
    a karatés felé küldte barátságos mosolyát.
    Omerbej, felsegítette a felszabadított vezér foglyát,
    majd, furcsa kérdéseket intézett hozzá.

    --Hogy hívnak téged, kedves asszonyság.
    A nő felült, megtámasztotta a falnál a hátát.

    --Most játszol velem, te aggastyán,
    ahogy kinézel, nem lehetsz más.
    vagy szenvedésemet akarod korbácsolni talán,

    --Nem, hidd el, ez kíváncsiság,

    Hugó mosolygott, ilyen a női boldogság,
    a nő folytatta ám látszott rajta a fáradtság.

    --Pár perce szabadultam köteleimből csupán,
    még nem üdvözölt teljesen a szabadság,
    talán még az örömöm elért korán.
    Őszinte leszek ezek után hozzád,
    Katerinenak hívnak, nevemet ismered talán,
    két éve rabságban sínylődök már,
    sajnos az egész Akhbar Omer család.

    Hugó megmerevedett, lélegzete szinte megállt,
    felkiáltott, erősen megragadva a nő karját.

    --Mit beszélsz, forog velem a világ,
    ez nem igaz, vagy valóság,
    valóban te vagy az Akhbar család.

    A nő meglepődött a férfi gyors vadságán,
    már mondta is, ez az igazság.

    --Hidd el, ez igazi vallomás.

    Hugó sírni kezdett, megtalálta a családját,
    és majd szétveti a kapott boldogság,
    meghatottan kezdte, kereste szavát, s mondatát.

    --Kérlek, hagyd veszendőbe a nehéz búsulást.
    inkább bízzál bennem, megtaláljuk Omert,
    Fiatok biztonságos helyen űzi játékát,
    persze néha fejébe kovácsolják a tanulást.
    A nevem elmondom neked immár,
    Hugó vagyok, ki keresi bátyját.

    A nő szívét melegség futotta át,
    férje öccséről, nagyon sokat mesélt.
    A nő szeméből a könnyek hullottak, öntözték ajkát,
    majd Hugó letekerte kezéről a ruhát,
    átölelte sógornője sírástól remegő vállát.
    Hirtelen hangot hallottak a sátor oldalánál,
    Omerbej mosolygott, a nő félelmének a láttán.
    Hugó mondta megvédi a banditák tanyáján.
    Kiléptek a sátorból, az asszony uralkodott magán,
    Omerbej ránézett, mosolygott a bátor magatartásán,
    s ezért folytatták az utat lassan tovább.
    A vezér lépett eléjük, csodálkozva, bambán,
    de Omerbej kezdte el a mondókát.

    --Vezér, nevemet kérdezted órája talán,
    ismételd el nevemnek titkos nyitját.

    Omerbejre a vezér, értetlenül bámult rá.

    --Jebremo, úgy látom sok már a pimaszság.

    Omerbej kuncogott, majd elnevette magát.

    --Nem veszed észre hol a ravaszság,
    mond el a nevemet, ám fonákján.

    A vezér elkezdte. O.M.E.R.B-E.J. s ordított a torkán.

    --Terítsétek le, verjétek be a száját,
    most ismertem fel, ő megvert már,
    de most a túlerő számít ám,
    egyedül van, törjétek el a lábát,
    hogy ne használja erős rúgását.

    Hugó megint könyörgött a bandita hordának.

    --Banditák, összetöröm húsz társatoknak csontját,
    ha nem engeditek utamnak folytatását.

    Semmi, a vezér túlkiabálta bandája hangját.

    --Cimborák, aprítsatok ebből az emberből tűzifát,
    az asszonyból meg igazi olcsó utcalányt.

    Omerbej karate állásba vágta magát,
    s várta a kegyetlen buta emberek támadását.
    Utoljára megszólította még a gazfickók társaságát.

    --Úgy látom nem ismertek banditák,
    vagy szemeteken ül a sötét vakság,
    de gyertek, kövessétek el a hibát,
    amiért a kezeteket emelitek az igazságra, énrám,
    sőt, megsértetek engemet, a karate királyát.

    A vezér ideges volt, látszott a száján.

    --Támadjatok, nem halljátok a hencegést a hangján.

    Omerbejt s a nőt teljesen körbe fogták,
    s szinte egyszerre zúdultak az ártatlanokra rá.
    Omerbej ugrott, kezével, lábával kaszált,
    ám sokat is használta agyát,
    végre, a banditák feküdtek egymás hátán,
    az erősnek vélt banda, a buta társaság,
    csak a vezér állt még a lábán,
    mert távolról nézte emberei elhullását.
    Omerbej a vezérhez sétált, arcán vidámság,
    szemét a mély bánat sütötte át.
    A vezér félelemtől reszketve állt,
    szíve kegyelemért, riadtan verve kalapált.
    Omerbej haragot színlelve kiáltott rá.

    --Remélem elégedett vagy ma már,
    embereid eszméletlenül fekszenek e földnek talaján,
    most már folytathatom utamat tovább.

    A vezér sziszegve, ám suttogta mondatát.

    --Vigyázz, elkapom még életednek rohanását.

    Omerbej legyintett, s búcsúra emelte karját,
    de azért megjegyezte, mutatva jóindulatát.

    --Jó, akkor majd örökké várok rád.

    Omerbej elindult, sógornőjével, bátyja után,
    felpakolva cipelte vállán nehéz csomagját.
    Őket nem kínozta az éhség, a szomjúság,
    Mert szinte kipakolták a banditák táborát.
    Jó egy hét után, fáradtan kábán,
    megpillantották a várost, házakkal épített határát,
    szemük pár házat látott csupán,
    ez többet ért az alvó álmánál.
    Hajnalodott mikor végigmentek a város főutcáján,
    némaság honolt a nagy Erzurum városán.
    Mindenki aludt becsületes, gazember egyaránt,
    s mégis a karatés érzése másként reagált,
    szinte tudta, hogy megjátszás a némaság,
    Omerbej füléhez eljutott egy apróság.
    Megállt, meghallotta újra a légzésnek zaját.
    Gúnyos mosoly hagyta el az ajkát,
    hangosan sógornőjének mondta el óhaját.

    --Amott lepihenünk, kialusszuk az út fáradtságát.

    Meg sem várva sógornője válaszát,
    elindult, hogy elérje kitűzött célját.
    Odaért, egy fához, ledobta batyuját,
    leült, s nézte sógornője imbolygó árnyékát.
    Sógornője melléje ért, mutatva haragját,
    Hugóra förmedt, beleadva minden baját.

    --Látom felrúgtad Hugó az udvariassági szabályt,
    mert egyedül hagytál a sötét utcán.

    Hugóra nézett, csendet mutatott a száján.
    Majd halkan megszólalva folytatta tovább.

    --Hallgass meg, megérted viselkedésem mindjárt,
    tudod amikor megállta s szóltam hozzád.
    Egy ember légzését hallottam tisztán.
    Lassan körbenéztem, hátha alakját láthatnám,
    ennek a légző hangnak nagydarab gazdáját,
    nem csalódtam, láttam a szeme csillogását,
    majd ahogy mozdult, árnyéka mozgását.
    Azt gondolom, ismerem aljas szándékát,
    tőlem biztosan megkapja munkájának jutalmát.
    Most pedig, kérlek, kicsit aludjál,
    holnap nagy nap vár rád.

    A nő lehajtotta fejét, szégyellte magát.

    --Hugó kérlek bocsásd meg a hibám.

    Hugó rámosolygott, megsimogatta sógornője arcát.

    --Jól van, aludjál, jó éjszakát,
    s álmodd, hogy szabad lett Omer.

    Sógornője elkezdte követni az igazak álmát,
    míg Hugó imitálta a fáradtságának látszatát,
    szemét lehunyta, felkészítette harcra izomzatát,
    hogy kivédje a leskelődő ember támadását.
    A támadó egy követ lépett át,
    s e zaj, elárulta azonnal a settenkedő tartózkodását.
    A karatés figyelte minden apró mozdulatát,
    észrevette a tőr, igéző, fényes vibrálását.
    A támadó, Hugótól pár lépésre megállt,
    figyelte a két lény halk szuszigását.
    Halkan előrébb emelte jobb lábát,
    hogy biztosítsa teste előregörnyedő egyensúlyát.
    Hirtelen lehajolt, szorítva a tőr markolatát,
    döfésre készen, beleadva testének súlyát,
    hogy Hugó testére küldje a halált.
    A karatés egyik kezével elkapta a csuklóját,
    másik kezével erősen megütötte a torkát,
    majd beleadva minden gyorsaságát,
    felpattant a földről, s lábával megrúgta a homlokát.
    A támadó fuldoklott, hörögve kinyitotta száját,
    majd, ájultan zuhant az út porába.
    Hugó sógornője aludt, álmodta boldogságát,
    talán Omerral űzik a szerelem romantikáját.
    Hugó megfogta a támadó kopott csuháját,
    hogy ne zavarja sógornője alvását
    elvitte arrébb, megkezdte gyorsan a vallatását,
    A gazfickónak megfogta elég erősen a nyakát
    amitől lassan kinyitotta szemét, száját.
    A karatés mérgesen kezdte el mondandóját.

    --Látod fejemnek azt az őszes koronáját,
    alatta agyam állandóan lükteti bosszúját,
    ne akard megismerni a lüktetés mámorát,
    Igaz halálod enyhítené elmém táncolását.
    Kérlek, mond el a hazugság fordítottját,
    mert agyam, ha kilövelli forróságát,
    utoljára láttad a nap nagyszerű koronáját.

    A férfi, remegő hangon kezdte előadását.

    --Mester, hallgasd meg bűnöm titkát,
    távol áll tőlem a bűnös gonoszság.
    Egy ember jött családomhoz, hozzám,
    tudta, nálam, sok az éhező száj,
    tizennégy gyermek várja a napi élelmiszeradagját,
    pénzem nincs, nincs hitelem a boltosnál,
    A megoldás, pénzt hoz egy gyilkosság,
    ha elkövetem, pénzt hoz a boldogság,
    és sokáig nem fog éhezni a család.
    Persze tégedet nem érdekel a nyomorúság.

    Hugó nagyon mérgesen rivallt rá.

    --Ember, állj fel, nézzél reám,
    három napja nem ettem igazán,
    mégsem űzöm az öldöklés szomorú játékát,
    nincs pénzem, de fogadd ajándékát…

    Félbeszakította álmából felébredt sógornője mondatát.

    --Ember, tőlem megkapod az igazság jutalmát,
    de nem a véres gyilkosság árát,
    mond el, hol tartjátok Omert.

    Mögöttük, Hugó sógornőjének hallották hangját,
    Hugó meglepődött a női hangnak hallatán,
    mert nem látta felébredni Katerinát.
    ám a nő tovább folytatta mondatát.

    --Omár felesége vagyok, beszéljél már,
    s megkapod a pénzt rögtön a vallomásod után.

    A férfi elmosolyodott, néha jó a világ.

    --Nem tartozok a gyilkos banditákhoz asszonyság,
    a gazemberről beszéltem aki nálam járt,
    ajánlotta, hogy menjek el hozzá.
    Másnap bekopogtam düledező házának ajtaján,
    s ott láttam meg a banda foglyát,
    szegény mosolyogva tűrte nehéz fogságát.
    Nem volt időm eldönteni sorsát,
    mert két bandita vigyázott rá.
    Mi felkerestünk egy másik szobát,
    s ott mondtuk ki Omerbejre a halált,
    száz aranyat kapnék ma délután,
    ha sikerült volna az Omerbej gyilkosság.

    Katerina szólalt meg, mutatva boldogságát.

    --Kapsz ezret, fogad Omar becsületszavát.

    A férfi dadogva fejezte ki magát.

    --Asszonyom, kérem, nagyon a becses bocsánatát,
    de nem fogadom el az ajánlatát,
    segítek, barátilag, tartsa meg az aranyát.

    Hugó hangjában sok volt a bosszúság.

    --Látom, agyadat elöntötte a buta konokság,
    utolsó kérdésem várja beleegyező válaszát.
    Az ajánlatot elfogadod, vagy beverem a szád,
    egy ember, ki beismerte a hibáját,
    fogadja el a megsértettnek szép ajándékát.
    várom konok fejednek picinyke bólintását.
    A férfi bólintott, e kényszerre megadta magát.
    Katerina folytatta tovább cselekvése óhaját.

    --Kérem, mutassa meg férjem rabságát,
    és tőlem azonnal is indulhatnánk.

    Elindultak, a csomaggal nem törődtek már,
    a felesleges holmikat a poros földön hagyták.
    Óra múlva, Erzurum sikátora után,
    romos háznál állt meg a társaság,
    Omerbej a komor romra vetette pillantását,
    majd kezével tapogatta a ház falát.
    Ördögi mosoly hagyta el ajkát,
    Katerinhoz fordult, szavaiból áradt a vidámság.

    --Sógornőm, megdöngetem a ház korhadt ajtaját,
    s te válaszolj a kérdésekre nagyon gorombán,
    a lényeg, hogy kinyissák a bűn ajtaját.

    Katerine elnevette magát, s megjegyezte gondolatát.

    --Rendben, sejtem már a beszédem stílusát.

    Omerbej a kapuhoz osont, halkan némán,
    s ökle erejét kipróbálta a bejárat ajtaján,
    meglepődött, az ajtón nem látott ellenállást,
    nem késlekedett, pár lépést hátrált,
    s teste elhagyta a föld kemény hátát,
    szinte úszott a levegőben, s elérte célját,
    az ajtó betörése elűzte a csend mámorát.
    Oemrbej az épületben a folyóson találta magát, várt,
    szemével gyorsan elkezdte néma kutatását.
    Hirtelen kivágódott előtte egy ajtószárny,
    reflexe mint mindig, védekezésre várt,
    csalódott, egy férfi elébe állt,
    persze még szemében volt az álmosság.
    Omerbejre nézett, felmérte a veszély fokát,
    s öklével szét akarta verni a száját.
    A karatés gyorsan egy szaltót produkált,
    s állon rúgta sarkával a meglepett banditát.
    Omerbej várt, átkémlelte a nyitott szobát,
    üresen tátongott, ásított benne a magány.
    Szemben egy másik ajtót talált,
    halkan odaosont, amit hallott, férfiszuszogást,
    az alvás megtéveszthetetlen különleges zaját.
    Belépett a szobába, előre tartva karját,
    hogy elkerülje a meglepetés rossz fordulatát.
    Egyedül bátyja uralta a egész koszos szobát,
    de átvirrasztotta, mint mindig az éjszakát,
    s most szeme riadtan körbejárt,
    mint ha intené, menjen tovább,
    mert életét a gazemberek veszélybe sodornák,
    Omerbej szívét melegség futotta át,
    hogy megtalálta régóta keresett bátyját,
    hangosan, durván, vidáman elkiáltotta magát.

    --Gazfickók, ébresztő, elviszem foglyotokat, a bátyám.

    Nem lehet leírni ezt a hatást,
    ahogy ugráltak egymás hegyén, hátán,
    Közben sógornője Omerbej mellé állt,
    bizony, ahogyan végignézett a karatés alakján,
    szívében a félelem parányi szikrája szállt.
    A banda emberein látszott az erő, az izmosság,
    a nő elfelejtette, hogy a fürgeség dominál.
    A szobában síri csend ereszkedett alá,
    s a banditák most Omerbejt nézték, furcsán,
    nem értették ezt a rossz látomást,
    e vézna emberke pattog, éjszakának évadján.
    Omerbej végignézett a megtalált hordán,
    majd szeme megpihent szenvedő bátyján,
    s ahogy megszólalt a boldogság érződött hangján.

    --Szerbusz Omer, öcséd elhozta bosszúját.
    Omer nevetve adta vissza válaszát.

    --Szerbusz Hugó, kérdezem ez valóság?
    vagy csak agyam táncoltatja játékát.
    látom, feleségem eljött hozta bátorságát,
    vagy jött megnézni férje halálát.

    Hugó rászólt kedvesen rendreutasította bátyját.

    --Omer, rázd le a nyomorúság igáját,
    egy ember menthet meg csupán,
    akitől fél szinte az egész világ.

    Omerbej a banditákhoz fordult, megemelte karját,
    durván elkezdte a beszéd hosszú fonalát.

    --Nagyon sajnálom ébredésetek mély fájdalmát,
    de elmondom gyorsan az igazság jogát,
    kérem, szálljon meg mindenkit a nyugodtság,
    mert Omerbej széttöri mindegyikőtök csontját,
    ha nem teljesítitek kiadott parancsát.
    Tehát folytatom a megkezdett komoly témát.
    Pontosan négy éve kezdtem a vándorlást,
    hogy megtaláljam szeretett bátyámat, Omert,
    s ti játszottatok velem az út folyamán,
    persze sok gazfickó látta kárát.
    Oldozzátok el adjátok vissza szabadságát,
    bátyámnak, fogadjátok meg Omerbej tanácsát.

    Az egyik bandita pimaszul kezdte mondatát.

    --Hogy üdvözöljem a karaték mesterét, királyát,
    boruljak térdre, s nyaljam koszos talpát,
    én ismerem Omerbej színének haját.

    Omerbej szigorúan szórta rá szavát.

    --Barátom, hagyd abba lelkem mocskolását.

    A bandita szemtelenül ismételte Omerbej kirohanását.
    --B.A.R.Á.T.O.M halljátok bőgni az emberek szamarát.

    A bandita megemelte a kinyújtott hosszú lábát,
    hogy eltalálja Omerbej fedetlen gyomrát.
    Omerbej félre lépett, megemelte karját,
    s lecsapott, keze éle szétzúzta fogsorát,
    majd a bandita esése betöltötte a szobát,
    Omerbej ezzel az ütésével megfélemlítette a bandát,
    a karatés most vidáman folytatta mondatát.

    --Remélem ez a lecke már használt,
    Omert oldozzátok el, pattogni mihasznák.

    Lassan két bandita mutatva lustaságát,
    Omerhoz léptek, s gyengéden talpra állították,
    hátul elvágták kötelét, megszabadították csuklóját.
    Összehúzta szemét Omer, s megjátszott haragját,
    küldte Omerbej szívébe, palástolva boldogságát.

    --Tizenhárom évig jártam e hon országát,
    hogy megtaláljam szegény öcsém tartózkodását,
    sajnos a keresés megkapta méltó árát,
    mert belefutottam s megismertem e banda markát,
    s látod öcsém az élet érdekes sorscsapását,
    én kerestelek s te reám akadtál.
    Üdvözöllek, bátyád végre megtalálta a boldogságát.

    Öccséhez lépett, nem titkolta sírását,
    átölelte, szorosan fogta széles vállát,
    s könnyével öntözte anyjuk kisebbik fiát.
    sokáig összeölelkezve hallgatták Omár szipogását,
    örültek megtalálták egymás remény sugarát.
    A nagy érzelem, teljesen átalakította a bandát,
    fejüket némán szótlanul lefelé tartották,
    némelyiknél a könny bizony benedvesítette arcát.
    Katerine nézte a két ember meghatottságát,
    lassan megfordult, megtörülte szeme sarkát,
    hiába, nem bírta az érzés viharát,
    ami nagy erővel hullatta csapadékát.
    Már mindenki hallgatta a szoba némaságát,
    Omer is abbahagyta hangos szipogását,
    Omerbejt elengedte Omer, s lelke táncolását,
    végre legyűrte, feleségét ölelte át,
    megemelte, átfonta karjával darázs derekát.
    Katerine hozzábújt, kereste férje oltalmát,
    amit e helyen most meg is talált.
    Halkan, boldogan kezdte el mondatát.

    --Férjuram, , fiunk szétrombol egy iskolát,
    ha nem megyünk érte idejekorán,
    mert öcséd kiszabadította a drága ördögfiókát.

    Omer meghatottan nézte öccsének arcát.

    --Öcsém, hogy fizessem meg hálám?

    Mondta halkan, még mindig kábán.
    Omerbej megszólalt, kicsit furcsán
    s mély rést ütve a csend fátylán.

    --Bátyám, ne akard öcséd haragját,
    mérgét vagy esetleg mély fájdalmát,
    felesd a hála buta égető szavát.
    Boldog vagyok, éltetem a megtalált csodát,
    én mondom, ki megtalálta a családját,
    mert már befejezhetem az igazság harcát.
    Bátyám, elvégeztem küldetésem célját,
    mérd fel a banda kegyetlenségének árát,
    átadom neked a bosszúállás cselekményének kormányát.

    Omer Omerbejre kacsintott, mutatva vidámságát,
    majd a bandához fordult, elkezdte tréfáját.

    --Öcsém, az elsőnek megvágom az arcát,
    a másodiknak a fülét, a harmadiknak hosszú lábát,
    negyediknek kiveszem alkoholtól büdös máját,
    az ötödiknek levágom az összes lábujját,
    hatodikból készítek sikító éjjeli lámpát.

    Hugó meglepetten megfogta bátyja vállát,
    majd így szólt, megemelve hangját.

    --Bátyám, észrevettem, két embernek hiányát,
    talán csak alusszák az igazak álmát,
    mindjárt behozom, a hetediket várj reám,
    utána folytathatod e banda gyors felszámolását.

    Kiment, s az ajtó előtt megfogta a banditát.
    Hirtelen meghallotta Omernak a segély kiáltását,
    berohant, nevetés hagyta el az ajkát,
    életében először nevetett felszabadultan, tisztán,
    Omer a szoba közepén kétségbeesetten állt,
    a banditák körülötte átölelve fogták a lábát,
    mások csókolgatták lecsüngő piszkos ruháját,
    s ekkor segélykérően elkiáltotta el magát,
    Végre valahára Omer kiszabadította magát,
    s elkezdte szidni az embereket durván.

    --Mit gondoltok, mi az én bokám,
    hogy csókolgatjátok nyálazva elég durván,
    nem oly régen, véremet akarták,
    s ma e banda, kegyelmekért nálam gazsulál,
    tudjátok, csont kellene nektek kutyák.

    Omerbej szakította félbe a mérges Omárt.

    --Bátyám, majd én eldöntöm a sorsát,
    ennek a sok embernek, engedelmeddel, mindjárt,
    mert ismerem ezt a vad emberformát,
    persze ha átengeded a cselevés jogát.

    Omer felsóhajtott, végre megkapja nyugtát,
    válaszolt, felesége küldte beleegyező mosolyát.

    --Igen, tüntesd el a keselyűk hadát.

    Hugó bátyjára kacsintott, s elnevette magát,
    majd az emberekre szólt elég durván.

    --Elmehettek, de kerüljétek velünk a találkozást,
    mert legközelebb a halál adja vigaszát
    a bűnt kerüljétek, becsületetekből mutassatok példát,
    s a becsületes élet kísérje léptetek nyomát.

    A vezér Omerbejhez lépett, mutatta elszántságát,
    arca tükrözte, lelke igaz elszántságát.

    --Omerbej, megmutattad a baj nagyszerű orvosságát,
    az emberség igazi becsületes voltát,
    s ezért ha szüksége lenne rám,
    jöjj el otthonomba, Adapazariba hozzám,
    az embereimnek tudom növelni, sokszorozni számát.
    A nevem Ali Kalifa, a szavamat állom,
    minden körülmények közt, ígéretemet vállalom.

    A banditák elmentek, megtalálták a becsület útját,
    talán megváltoznak, vagy gyilkolásukat folytatják,
    a megváltozás megörvendeztetné a karaték királyát.
    Katerine megszólalt, vidámság kísérte hangját.

    --Le tudnék nyelni egy sziklát,
    oly éhes vagyok, mint egy oroszlán,
    menjünk élvezzük az étek igazi zamatát.

    Omerbej meglepetten kiáltotta el magát.

    --Hol van a gazember, a kísérő emberbarát?

    Katerina gyorsan mondta sógorának válaszát.

    --Elszaladt, azt mondta félti a nyakát.
    Elmentek, keresték, ám nem találták.

    Hugó nem ismerte boldogságának határát,
    mosolya bekeretezte keskeny vékony száját.
    Ők is elindultak a banda után,
    hogy mielőbb elhagyják rabságuknak házát.
    Fél óra múlva Hugó lebujt talált,
    s betért az elcsigázott éhes vidám társaság.
    Jóllakottan Omer elindította a beszélgetés fonalát.

    --Hugó, lehetek őszinte hozzád?

    Hugó bólintva adta mosolygós válaszát.

    --Igen, kérdésedben érzem lelkednek bizalmatlanságát,
    csalódnék? Vagy testem űzi fáradtságát.

    Omer legyintett, de azért közölte mondatát.

    --Hugó, hamisan érzed a dráma pillanatát,
    ajánlom, irányítsd elméd szép gondolatát,
    fordulj a világ felé, hagyd a drámát,
    hintsd el lelkedben az önbecsülés magvát.
    Szeretnélek Hugónak hívni, mint apánk,
    most már ismered kérdésemnek titkát.

    Hugó a hallottaktól hangosan elnevette magát.

    --Igen, Omerbej halott, elfeledtem múltját,
    senki ne merje erőszakolni feltámadását.
    Üdvözöljétek Akhbar Hugót, Isztambul polgárát.

    Az asztalnál Katerine megfogta Hugo vállát,
    nem titkolta megszólalásának elszántságát,
    s pár szóval ecsetelte még gondolatát.

    --Hugó, tekints magadénak bátyád házát,
    vedd feleségül a csodás Vénusz lányát,
    alapíts családot, s várjuk e nagy csodát,
    hogy sok gyermek biztosítsa az utánpótlást.
    ne nevess, tudom életed célját,
    hagyd magára az erőszak kegyetlen forgását.

    Hugó elkomolyodott, már irányítják sorsát,
    de nem családi életre irányítják.

    --Katerine, elfeledtem már lelkem válságát,
    már szeretném testem teljes megnyugvását,
    elmém nem érti testemnek suttogását.
    Hagyjuk a téma e merész firtatását,
    inkább beszéljük meg utunknak folytatását.

    Omer nem leplezte feltámadt kíváncsiságát,
    emlékei jöttek elő ideje korán.

    --Rózsámnak szeretném már érezni illatát,
    vagy a kávémnak nézni csöpp hajtását.
    Öcsém, nem ismered kertemnek gazdagságát…

    Hugó közbevágott, értette e lélek boldogságát.

    --Bátyám, inkább a gyors továbbvonulásra koncentráljál.

    Omer gondolkozott, majd elkiáltotta magát.

    --Várjatok, elsuttogok az Isteneknek egy imát,
    amiért levette rólam a rabság borzalmát.

    Hugó, Omerra komolyan szolt rá.

    --Állj bátyám, hagyd szavaid butaságát,
    Isten karatézta végig e honnak országát,
    talán eszével győzte le a bandát,
    Hagyd az öregeknek azt a szórakoztató litániát,
    felejtsd el ezt a misztikus komédiát.
    Vedd meg a város legjobb hintaját,
    gyors lovait, erősen fényezett szerszámát,
    Ezt gondold át, és hagyd a vallást.

    Omer elgondolkozva vakarta meg orrát.

    --Öcsém, elnézésedet kérem, igazat szóltál,
    én nem értem elmém felfogását,
    Pedig a vallást sosem szerettem igazán.
    Induljunk, szeretném hallani gyermekem hangját,
    megölelni fiamat, megsimogatni orcáját,
    szalad felénk kitárva kis karját.

    Felálltak, Omer elment rendezni a számlát,
    pár perc múlva, mosollyal az arcán,
    közölte csodálkozva, kifizették az ebéd számláját.
    Nem vesztegették az időnek óráját,
    máris elhagyták a lebuj füstős szobáját,
    Kint egy kocsis fütyülte nótáját,
    közben etette és itatta két lovát.
    Omer a fütyülős kocsis mellé sétált,
    és elmondta hangosan az utazással kapcsolatos óhaját.
    a kocsis megfordult, s Hugóhoz intézte szavát.

    --Omerbej, üdvözöllek, fogadd a vezér ajándékát,

    Hugó értetlenül nézte a kocsi hajtóját.

    --Miért csinálja vezéred ezt a tréfát?

    A kocsis meghajolt, Hugónak küldte hódolatát.

    --Omerbej, vezérem jutalmazza az emberek bátorságát,
    az első vagy ki elnyerte jutalmát,
    neved ékesíti saját hajódnak oldalát,
    amit vezérem személyesen ad át,
    a tengerparti kikötőben, Adapazariban vár rád.
    ott rendezi a kocsi utazási díját.

    A kocsis megfordult, mosoly ragyogott a száján,
    lassan elindult, s eltűnt a lebuj sarkánál.
    Hugó nem tudta megőrizni komolyságát,
    elkezdett nevetni, feldobta a bakra magát,
    majd kieresztette vidámságtól duzzadó hangját.

    --Gyertek, hagyjátok már a fárasztó ácsorgást,
    mert elhajtok egyedül megnézni Ankarát.

    Omer azért leküzdötte kapott zavarát,
    hangja remegve hagyta el torkát.

    --Öcsém, Adapazaritól még nagy a távolság.

    Hugó legyintett, nógatta sógornőjét s a bátyját,

    --Omer, siessetek, a lovak türelmetlenek már.

    Végre, felültek, Hugó megrántotta a zablát,
    s a két gyönyörű pej elkezdte a vágtát.
    Kietlen sikátorokon haladtak gyorsan át,
    Nem tudták elkerülni az éhség parancsát,
    néha megálltak teljesítették gyomruk kívánságát.
    Omer, Hugó a bakon váltotta egymást,
    a hajtás fárasztja az ember karját, hátát,
    meg nem utolsó sorban az agyát.
    Hetekig nyelték az út porát,
    várost, falvakat hagytak maguk után.
    Végre, elérték kitűzött útjuk célját,
    a kikötőben hagyták a vezér lovait, az ajándékát,
    és elindultak megkeresni Hugó ajándék hajóját.
    Katerina felkiáltott, meglepetés tükrözte hangját.

    --Nézzétek, annak a hajónak a magos csúcsát,
    mintha Omerbej nevét látnám, olvasnám.

    Mindenki a jelzett irányba fordította arcát,
    s fent a magasban Omerbej nevét olvasták,
    a szél vidáman lengette a hajó zászlaját,
    az Akhbar családnak mutatva büszkén, a boldogságát.
    Sietve elindultak, követve a hajó irányát,
    s pár perc múlva elérték a feljáratát.
    Gondolkodás nélkül megindultak a hajó hídján,
    hogy birtokukba vegyék a vezér ajándékát.
    A hajón egye ember sem mászkált,
    teljesen csend uralta a hajó tatját.
    Hugó érezte, hogy figyelik minden mozdulatát,
    de nem árulta el magát.
    Várta, hogy elkezdje a vezér a bemutatkozását,
    de semmi sem történt perceken át.
    Az egyik kabinba beléptek, az ágyak láttán,
    azonnal elkapta őket a megsemmisítő fáradtság,
    leültek az ágyakra, Omer kinyilvánította mogorvaságát,
    hogy senki sem üdvözli családját.
    Hugó az ajtót figyelte, idevetett pillantását,
    majd felugrott szeme mutatta haragját,
    az ajtóhoz lépett, hangtalanul megemelte karját,
    ugyanis füle észlelte a lopódzkodás zaját.
    Omer s Katerine visszatartott lélegzettel bámulták,
    Hugó hihetetlenül fürge reflexét, gyorsaságát.
    Lassan megfogta a tolózár keskeny szárát,
    s hirtelen kinyitotta a kabin kicsinyke ajtaját.
    A folyóson szemben vele férfi álldogált,
    Hugó, a férfire mosolyogva nézett rá,
    majd hangosan rákiáltott, elég durván.

    --Vezéredet küld már ide hozzám,
    félti a haját, amit összekócolnák,
    menj, üzenetemet vidd, sunnyogó betyár,
    meséld el neki, sértegetésem humorát.

    A férfi nyugodtan megigazította fehér burnuszát,
    Hugó látta, valami rosszban sántikál,
    majd amikor elhagyta keze a derekát,
    Hugó észrevette egy tőrnek a markolatát.
    Hugó várta ennek a férfinak a támadását,
    figyelte, a támadás előtti szemének villanását,
    így tudta megelőzni a gazfickó gyorsaságát.
    A gazember ugrott, behúzta keskeny vállát,
    s közben a tört maga előtt tartván,
    várta, mikor küldheti Hugóra a halált.
    Hugó várta a mozdulat utolsó pillanatát,
    vagyis a bandita gyors, gyilkoló helyváltoztatását.
    Megérezte Hugó, oldalt fordította mellkasát,
    majd felemelte a lábát, s elrúgta a banditát,
    több métert repülve a folyosónak padozatán.
    Hugó családja figyelemmel kísérte harcát,
    bizakodva nézték a család e furcsa harcosát,
    nem szerették volna megismerni haragját,
    testüket pár másodperc alatt szétzúzná.
    Így töprengett a félő Akhbar házaspár,
    nem gondolták át a másik megoldást,
    hogy Hugó családját, sosem bántaná.
    Hugó amikor kitombolta lelke viharát,
    az ágyhoz ment, megtámasztotta hátát,
    s így figyelte a kabin nyitott bejáratát.
    Pár óra elszaladt egymás után,
    élelem s víz volt e helységnek asztalán,
    jóllakottan várták, a vezér jelentkezzen már,
    sietnének hazafelé, az Akhbar szülőket várják.
    Senki sem akarta megzavarni a magányt,
    mindenki hallgatta a csendet, sajnos bután.
    Lassan elhagyta a nap is égi pályáját,
    s feljött a hold, s megkezdte sötét sétáját.
    A sötétség beburkolta a kabin három lakóját,
    nem észleltek semmi érdemleges változást,
    még mindig a csendet idegesen hallgatták.
    Pirkadt, a nap zavarta a földre sugarát,
    hogy elkezdjék az emberek a magújuló munkát.
    Hugó nem aludta át az éjszakát,
    felkészítette izmát,kivédeni az esetleges támadást,
    hogy megvédje sokat szenvedett családját.
    Katerine űzte el először álmát,
    felkelt, ásított, majd sétálva járkált,
    faltól-falig űzte a szokatlan sétát.
    majd Hugó előtt hirtelen megállt,
    s megszólalt kissé haragosan, elég durván.

    --Elég, kimegyek a partra most már,
    unom már ezt az imbolygó kalitkát.

    Omer ijedten hagyta el az ágyát,
    meglepődött ennek a mérges hangnak hallatán,
    feleségétől furcsállotta ezt a durva hanghordozást.
    Omer mérgesen nyitotta ki száját,
    hogy rendre utasítsa élete párját.
    sajnos a meglepetés ajkára fagyasztotta mondatát.
    mert egy férfi, összefogva burnuszát,
    belépett mérgesen a kis kabinnak ajtaján.
    Elordította magát, mint egy oroszlán.

    --A vezér! Állj fel te patkány,
    ülve fogadod az élet s halál urát.

    Hugó a férfihoz lépett, megemelte karját,
    s tenyerével villámszerűen lecsapott, eltalálva a száját,
    Hugó e csapása után, elordította magát.

    --Először köszönjél, te buta szamár,
    utána megkérhetsz, hogy beszélhessél hozzám,
    most pedig hagyd el ezt a szobát,
    mert megmutatom az orrodon való távozást.

    A férfi kezében fogta pár fogát,
    de végig hallgatta Hugó letolását.
    Hugó nem tudta befejezni mondatát,
    mert a férfi előkapta hosszú korbácsát,
    meglengette, megcélozta Hugó lábát.
    Hugó most megint megmutatta gyorsaságát,
    félre hajította magát, szaltót produkált,
    majd a levegőben előre tolta lábát,
    és borzalma rúgással eltalálta a gyomrát.
    majd Hugó a földre, lábaira, visszaállt,
    ekkor elkapta zuhanó megütött áldozatát,
    s egyszerűen kihajította a kabinból, az ajtón át.
    Hangos hahota kísérte a repülő banditát,
    a folyosóról küldték ezt a hangos tetszésnyilvánítást.
    Rekedtes hang szólította a karaték királyát.

    --Omerbej, Hugó, Árpád, neveidet sorolhatnám,
    az időm sajnos elfutott jócskán.
    Látom nem csodálkozol a szavak hallatán.
    pedig helyedben megkérdezném a recsegő aggastyánt,
    hogy miért űzi velem tréfáját.
    Várj, bemutatom, Omerbej fiát.

    Hugó meglepődött nagyon e szavak furcsaságán,
    s valahogyan megérezte a levegőben a készülő tragédiát,
    nem tudta megérteni a mondó mondókáját,
    mert gúnyos hang elűzte gondolatát,
    a férfihang újra hallatta gunyoros hangját.

    --Fiam, jöjj, regéljed életed borzalmát,
    elmondom azért családod aljas titkát,
    Hugó, apád ölte meg az atyád.

    Hugó meglepődött a férfi belépőnek láttán,
    akit követett társa, a vezér, öreg aggastyán.
    Arcára tekintett s felfedezte saját képmását.
    olyan volt, mint két tojás.
    Ostoba kételkedne e két ember rokonságán,
    Hugó megértette a férfi iszonyú vádját.
    de nem mutatta lelke viharát,
    így próbálta leplezni saját nyugodtságát.
    Megszólalt Hugó, finoman kezelte mondatát.

    --Barátom, mond el életed viszontagságát,
    szád ha elkezdi megszokott mondatát,
    csak az igazságnak megfelelően zengje szavát.

    A férfi megszólalt magyarul beszélt, tisztán.

    --Árpád, tudom, meglepődsz nevednek hallatán,
    de kérlek, ne neheztelj reám,
    előbb ismerd meg apád titkát,
    ha talán elolvasod apád naplóját,
    Nem éred meg az elkövetkezendő órát,
    mert szívem követeli véres bosszúját,
    hogy elpusztítsam Nagy Árpád családját.
    Megvívjuk rögtön az élet halál harcát.
    Egyikünk itt fogja lelni gyors halálát,
    hogy a másikunk megkapja méltó jutalmát.
    Tudom, hogy elveszejted ezt a csatát,
    halld kikötésem, igazi igaz formaságát,
    de elmondom, becsülöm lényed bátorságát,
    ha elviszed tőlem a győztesnek járó pálmát.
    Remélem érted mondatom nehéz súlyát.
    Tehát, folytatom az elkövetkezendő cselekvés drámáját,
    megkapod a naplót, s bátyádnak egyetlen fiát….

    Hugó megremegett, elöntötte a gyilkolási láz,
    de nehezen, mégis uralkodott magán,
    félbeszakította a férfit, ki dicsőítette önmagát.

    --Állj, hazugságod keményebbé teszi a márványt,
    nincs kegyelem, kiérdemelted a durva halált.

    A férfi felordított, kieresztette bömbölő hangját.

    --Hogy mertél félbeszakítani, ütött az órád.

    Hugó felvette egyéni karate állását,
    megdöbbent, a férfi is követte hasonlóan a példáját,
    ugyan olyan stílusban kezdte a támadást,
    Hugónak eltalálta az ütés bal arcát,
    amitől meg tántorodott, lábával elrúgta magát,
    hogy lerúgja támadója fedetlen állát.
    A férfi észrevette Hugó megkezdett mozzanatát.
    várta az ütés borzalmas gyors pillanatát.
    Az ütés előtt elkapta Hugó csuklóját,
    hogy darabokra tőrje, szétzúzza csontját.
    De Hugó érezte a veszély nagyságát,
    s ezért gyorsan felemelte szabad karját,
    behajlította, erősen tartva két ujját,
    lecsapott, eltalálta a férfi védtelen arcát,
    azonnal eresztette Hugó fogott csuklóját.
    A férfi agya már változtatta technikáját,
    fürgén elkapta Hugó bő nadrágját,
    lerántott a földre, megfogta Hugó nyakát,
    Hugó nem tudta lehámozni azonnal a szorítást,
    ezért dárdává alakította ujját,
    belevágta a férfi testébe, megtámadta a máját.
    Felszisszent, nem tudta palástolni fájdalmát,
    Hugó már szemére tette ujját,
    s iszonyú erővel kezdte szemének nyomását.
    A férfi engedett, Hugó kihasználta a hibáját,
    lecsapott kezének élével, megcélozta tarkóját.
    Elengedte, vége szakadt Hugó kínjának,
    friss levegőt adott tüdeje agyának.
    A férfi felkészült Hugó újabb ellentámadására,
    sajnos nem számított a véletlen játékára,
    megbotlott az asztalnak egyik kilógó lábában,
    s odanézett, elég is volt reflexe hanyatlásának,
    Hugó a gégéjét csapta szét a férfinak,
    s ez üzenet volt a gyors halálnak.
    A halott férfi belezuhant Hugó karjába,
    ezért ellökte magától, rátekintett társára,
    ki elsápadt, Hugónak mosoly ült az arcára,
    szinte nevetve indult utolsó támadására,
    Mint a sas ügy repült áldozatára,
    de hirtelen ráparancsolt csapódó izmára.
    A halott társa, nem számított e megállásra,
    s egész lendületét beleengedte az ütés elhárításába.
    Hugó gyorsan ugrott, először hátra,
    majd pillanatokon belül az oldalára.
    A halott társa, nem számított e gyorsaságra,
    s bizony hatalmas ütést kapott a mellkasára.
    elrepült, s odébb lezuhant a kabin padlójára.
    Gyorsan fel akart állni,a lábára,
    de Hugó már repült a vállára.
    Ettől a rúgástól rázuhant az asztalnak lapjára,
    s az asztal rögtön felborult, s ő bezuhant alája.
    Nem mozdult, csend ereszkedett a szobára,
    mindenki ráfüggesztette szemét az asztalnak roncsára.
    Hugó még várt, ám hiába,
    a halál elvitte e bűnözőt a bűnnek poklába.
    Az aggastyán, a vezér, elindult a halotthoz botorkálva,
    lehajolt, leszedve a roncsokat, felugrott hahotázva,
    majd Hugóhoz lépett, úszva a boldogságban,
    hangja barátságosan csendült a szürke félhomályban.
    --Elpusztult, halántékát belevágta az asztal sarkába,
    Omerbej, ez a férfi meghalt hazugságban,
    sajnos hittem az ellened felhozott vádakban,
    láttam a mai napon bátorságodat a harcban,
    s nem utolsó sorban bizonyítottad igazadat,
    kérlek, nyugtasd meg kedves családodat,
    az elkövetkezendő úton, elkerülik a bajokat,
    most megkapják tőlem szeretett fiukat.

    Az öreg tapsolt tenyerével hangosan hármat,
    s belépett szolgája, s hangosan meg is parancsolta.

    --Omer fiát azonnal ide hozzad.
    .
    A vezér, óhaját megtette, a szolgáját elzavarta.
    Hugó érezte, a sors lelkét megcsapkodta,
    meg tudott szólalni, kérdését ordította.

    --Hogy került hozzátok Omer fia,
    beszélj, vagy megszűnik szíved dobbanása.

    Az vezér legyintett, megindult szájából a válasza.

    --Omerbej, nem érdekel ez a hisztéria,
    elmondom, hogy csillapodjon mérged vihara.
    A férfi elment Ankarába, a nevedet használta,
    elkérte a fiút, hogy rábízza apjára,
    hát így történt a gyermek fogsága.

    Hugó kérte a vezért a további magyarázkodására.

    --A napló, hogy került a halott markába.

    Mutatott Hugó a mozdulatlan férfi hullára.
    A vezér mosolyogva tette kezét a tarkójára.

    --Fiam, megtévesztette az öreget Omerbej hasonlósága,
    így került hozzá apád irománya.

    Hugó kérdése váratlanul csapott az aggastyánra.

    --Vezér, tudod, miről szól a tartalma?

    A vezér ingatta fejét s felhangzott válasza.

    --Nem, magyarul nem beszéltem soha,
    de ajánlom, hallgasd el titkodat,
    csak mi tudjuk, e kabinban az igazat.
    Ha kérdeznek Omerbejről valami fontosat,
    a szám mindig s örökké zárva marad.

    Hugó kedvesen nézett a vezérre, az aggastyánra.

    --Köszönöm neked ezt a titkos bizalmat.

    Az aggastyánnak tetszett, Hugó gyakorolta az irgalmat.

    --Szóra sem érdemes, hagyd háládat.

    Hirtelen megjelent a szolga, méltóságteljesen, komoran,
    mellette a gyermek, a vezérhez vezette,
    szabad kezében Hugó naplója díszelgett.
    A vezér szeme elsötétedett, mérgesen hebegett.

    --Vidd szüleihez a gyermeket, te kelekótya,
    aztán tűnj el Allah szamara.
    A gyermek a vezetőjét gyorsan egyedül hagyta,
    s pillanatokon belül belecsimpaszkodott anyja nyakába.
    A kabint betöltötte Katerine hangos sírása,
    s bizony összeszorult szívük erre a látványra.
    Hugó elindult a folyosóra, a többiek utána,
    hogy zavartalanul élvezze a boldogságot családja.
    Amikor kiértek a vezér kezét nyújtotta,
    s közben a fontosabb dolgokat még elmondta.

    --Omerbej, a hajó tiéd, bátorságod jutalma,
    fog a naplódat, te vagy a birtokosa,
    a hajó legénysége vakon követi utasításaidat.
    Addig amíg igénybe veszed szolgálataikat,
    Allah kísérje mindig szerencsés utadat.

    A vezér megfordult, elindult öregesen imbolyogva,
    Hugó nézett utána örömteli mosolyával,
    majd elhagyta a hajót régi szolgájával.
    Öccse rohant Hugóhoz, kitárt karjába,
    majd megfojtotta Hugó a boldogság mámorában.
    Egy hang csapódott az öröm hullámába.

    --Omerbej, várjuk nagyra becsült parancsodat.

    Hugó körbenézett, s már mondta is vidáman.

    --Szeretném először kényelembe helyezni családomat,
    keressetek másik kabint fent számukra,
    ezt takarítsátok ki, most, számomra.
    Elmehetsz, rendelkezésedre áll egy óra.

    A szolga meglepődött nagyon erre a szóra,
    s bizony sértődöttségét Omerbejnek ki is nyilvánította.

    --Uram, hajóját a rend s a tisztaság uralja,
    nem a kosz ahogyan bujtatva mondta,
    de nézzen be a hajó orrába,
    vagy vesse szemét a legeldugottabb sarokba.
    S ha hibát találna, esküszöm Allahra,
    saját tőröm kezemből dobogó szívembe szaladna.

    Hugó meglepődött, muszáj a hibáját korrigálnia.

    --Bocsájts meg, ne haragudj szavaimra,
    de nem ismerem még szokásaidat,
    családomat rád bízom, vidd kabinjaikba.

    A férfi megbocsájtott, mondandóját elmondta mosolyogva.

    --Uram, önnek rendelkezésre van bocsájtva,
    a kapitányi kabin, kicsinysége a kényelmet szolgálja

    Elfoglalták helyüket, ez lett a szeretet hajója,
    a boldogságtól volt hangos a víznek e csodája.
    Lepihentek, s elaludtak pár perc múlva.
    Hugó agyát a kíváncsiság s az igazság foglalkoztatta,
    ahogyan apja kopott naplóját forgatta,
    elnyújtózott az ágyon, s fejét a falnak támasztotta.
    Kinyitotta a naplót, s meglepte első oldala,
    a kezdést apja magyar betűkkel írta,
    és végig, a teliirt lapokon így folytatta.
    Íme így hangzik a napló tartalma.

    A napló

    1527 november, esős szeles hava,
    menekülünk, néha az erdő ad oltalmat.
    Ennivalónk aszalódott gyümölcs, rothadó alma,
    néha az sem jut éhező gyomrunkba.
    Muszáj mennünk, mert féltem családomat,
    mindenütt törökök vannak, üldözik a magyarokat.
    32 éves múltam az év májusában,
    s éltem idáig nem volt nyugodtságban.
    Sok fiam elpusztult a török elnyomásban,
    csak ketten maradtak életben, boldogtalanságban.
    Hat gyermekemet temettem a föld gyomrába,
    a pogányok küldték őket a halottak birodalmába,
    Szegény feleségemet szintén befektettem sírjába,
    kisebbik fiam születése vitte a halálba.
    Lajos botladozva jön mindig utánam,
    néha megállunk, tüske ment a talpába.
    Árpádot viszem a karomban hatalmas pólyában,
    néha megrezdül, ha megcsúszok a sárban,
    Lépteinktől az állatoknak zavarva van álmuk,
    de megbocsátják, menekülőknek okozza a lábuk.
    Utunknak nincs különösebben kitűzött célja,
    talán elpusztulunk éhen vagy szomjan,
    de azért megyünk, viszem fiaimat.
    Estefelé fiaim a magányban versenyt sírnak,
    mert üres a gyomruk a kis emberpalántáknak.
    Szememet ráfüggesztettem egy ház körvonalára.
    Gondoltam, ennivalót kérek gyermekeim számára.
    Elindultunk a magányos kis ház irányába,
    fél óra múlva beléptünk a házba.
    Egy nő ült a háromlábú sámlin, szunyókálva,
    s bizony megijedt nagyon az ajtó nyitódására.
    Köszönésem szinte durrant a szoba homályában,
    én is megijedtem hangomnak visszhangjára.
    A néni ijedten nézett nyugalma megzavarójára,
    felemelkedett lassan, nehezen állt a lábára.
    Elénk jött, nem törődött fájdalmával,
    halkan, szomorúan szóltam e ház asszonyának..

    --Elnézést, amiért véget vetettem nyugalmának,
    de éhező gyermekeim örülnek-e találkozásnak,
    könyörgök, pár falatot vessen az apróságoknak…..

    Az idős néni félbeszakította kolduló mondataimat.

    --Fiam, foglald el gyermekeiddel otthonomat,
    egyedül nem bírom e házi munkámat,
    hagyjuk a beszédet, jöjj segíts a konyhámba,
    gyermekeidet addig fektesd az ágyamba.

    Óra múlva boldogan pihentünk a szobában,
    fiaim nyugodtan aludtak a jóllakottság mámorában,
    A néni mosolyogva gyönyörködött az apróságok szuszogásában.
    Ránéztem könnycseppet láttam szemének sarkában.
    Nem akartam zavarni boldog meghatottságában,
    szememet lecsuktam s elaludtam a kemence oltalmában.
    A hónapok teltek, a tavasz átfutott a nyárba,
    egy török árnyékot vetett a boldogságra.
    Fájt nagyon a foga e faluvégi házra,
    kizavart mindenkit a kertben lévő kamrába.
    Szenvedtünk, éheztünk, elhalt a nevetés a szánkban,
    a néni átkozta a török bajt e házban,
    a török csak nevetett a néni kirohanására.
    Egyik nap gyermekeim a ház árnyékában,
    teljesen elfeledkeztek rólam a nagy hancúrozásban.
    Bementem a kamrába, leheveredtem az illatos szénába,
    s az álom rögtön beburkolt különös világába,
    szálltam, repített valami a gyönyörűségek világába,
    míg egyszerre leszálltam a föld hátára.
    Az emberek csodálattal néztek rám a királyra,
    uralkodtam, valahol a föld valamelyik zugában.
    Felijedtem, eltűnt az álmom saját sírjában,
    valaki térdelt mellemen egész súlyával.
    Észrevette, hogy felébredtem, sziszegett ajkával,
    mint egy kígyó, elfogott áldozatával.

    --Hallgass mert meghalsz széttört koponyával,
    látod élek most a bosszú hatalmával,
    mesélj mi bajod volt bátyámmal,
    vagy Isten szolgájával, a pappal, a barátommal.
    Miért küldte átkozott kezed a másvilágra.
    Miért küldted e két embert a halálba.
    Most beszélj pár szót az érdekedben.
    de esküszöm, az utolsó volt az életedben.
    A meglepetés, s az álom, megbénítottat nyelvemet egészében,
    nem tudtam megszólalni e vádak keménységében,
    a véletlen jött elibém, életem megmentésére.
    A néni lépett be, megijedve a jelenetre,
    majd rávetette magát az ismeretlen jövevényre.
    A férfi nem számított erre a véletlenre,
    felállt gyorsan és felkészült a védelemre.
    s végre a nénit elkapta s gyengéden lefektette.
    Felültem, rátámaszkodtam a mögöttem lévő kezemre,
    a jövevény rám nézett, s halkan rebegte.

    --Ki vagy te….a sors…kegyeltje….
    de először válaszolj a kérdésemre,
    nem Omerbej vagy , az emberek férge.

    A néni mérgesen, durván szólalt meg.

    --Az a házban van, te utolsó gazember.

    A férfi megfordult, elindult a kamrából kifele,
    utána szóltam, eléggé udvariatlanul, nyersen.

    --A bocsánatot azért érzem, megérdemlem,

    gyere vissza s beszélj most értelmesen,
    nem haragszunk ha az igazat elmeséled.

    A férfi megállt, lassan hozzám lépett,
    leült mellém hangtalanul a hűvös földre.
    Gyermekeim szaladtak hozzám hangosan nevetgélve,
    a férfi mosolya elűzte a megrekedt csendet,
    majd kedves szavai borzongatták a füleket.

    --Milyen Isteni gyermekeket alkotott a természet,
    rájuk nézek s öröm szaggatja lelkemet,
    majd a bánat járja át testemet.
    A természet elfelejtett nekem adni gyermeket.

    Megpusziltam az apróságokat s nógattam játszani őket,
    s pár perc múlva birtokolták a rétet,
    s már hallottuk is boldog csivitelésüket.
    Ahogy lejátszották a magyar-török küzdelmeket,
    a jövevény elkezdte mesélni a vele történteket.
    Valahogyan összekuszálódott a meséje, sóhajtottam mélyeket,
    ajánlottam, sétáljunk egyet a füves gyepen.

    --Idegen, szellőztessük meg kicsit fejünket,
    mert az izzadtság már elöntötte a fekhelyemet.

    A néni felült, nehézkesen óvatosan felemelkedett,
    magában beszélve magától telhetően elsietett.
    Felültem, a férfi megfogta s megszorította kezemet,
    hangja az indulattól eléggé érezhetően remegett.

    --Barátom, nem kérdem meg nevedet,
    de engedd elmondanom iszonyú szenvedésemet.

    A férfi komoly lett, megtöröltem a szememet,
    s pár szót mondva vártam a történetet.

    --Jó, maradok, majd később kimegyek.

    Végre, elkezdte, látszott megkönnyebbült lelke.

    --Látom, megbízhatok egy apában, benned,
    röviden elmondom ezt az igazságos történetet,
    Kis Gábornak hívtak még Szögeden,
    üldöznek, megöltem egy török gazembert.
    De halld most meg az előzményeket,
    bátyám elindult tavaly a templomba, sötétedett.
    így nem vette észre a törököket,
    lesték, figyelték, ahogy hozzájuk közeledett.
    A Mátyás templom körül víz feketéllett,
    vagy talán ismered a környéket?

    Fejemmel gyorsan nemet intettem meglepődve.

    --Nem, nem ismerem ezt a vidéket,
    még nem jártam e településen, Szögedében.

    Majd folytatta az élet írta eseményeket.

    --A tavon erős kis híd ékeskedett,
    ez bizony a templom bejáratáig meredezett,
    bátyám rálépett, talán a közepén lehetett,
    szaladt feléje az egyik turbános szörnyeteg.
    Hátrafordult, egy másik is rohant feléje,
    nem tudta hirtelen mitévő legyen,
    de gondolkozni már nem lehetett,
    mert gondolatának a tőr vetett véget,
    a két török nem tűnt el,
    hanem a templom szentélyébe gyilkolni beléptek.
    A papot megölték, a tört bennhagyták szívében.
    Csak pár percet késve érkeztem,
    de a gyilkosok eltűntek gyorsan a sötétben.
    Szemem szűkült, öklöm összeszorult keményen,
    lelkem ordított ezen a borzalmas kegyetlenségen.
    Barátomnak, egy keresztet tettem a mellére,
    ott hagytam, bátyámat behoztam gyengéden,
    lefektettem a felszentelt templomnak a hideg kövére.
    Lódobogás ütötte meg éles fülemet,
    de nem hagytam el a helyemet,
    egy török lóháton a templomba beléptetett,
    s engemet az turbános aga azonnal észrevett.
    Lova felágaskodott, s ő borzalmas hangosan nevetett,
    lova eltalálta a Fekete Mária kegyképet,
    beszakította a képet, patájával megjelölte örökre.
    Hirtelen felugrottam a nyergébe, a törököt ledöntöttem,
    a földön átkulcsoltam a karját durván keresztbe,
    majd öklömmel belecsaptam apró szemébe.
    Vigyorgott, lábammal erősen belerúgtam a kezébe,
    s végre, kíváncsi kérdéseim neki feltettem.
    Elmesélte nekem gyorsan a megtörtént eseményeket.
    Hidegen, pimaszul nézte szenvedő szememet,
    s ez a viselkedése szinte vérig sértett.
    A pap teste mellé vonszoltam őrjöngve,
    kihúztam barátomból a tört és magasra emelve,
    belevágtam ennek a hideg gyilkosnak a szívébe.

    Szóltam közbe, az izgalomtól testem remegett.

    --Várj, nem mondtad el az előzményeket.


    Végigsimította fején a dúsan nőtt hajfürtöket,
    majd elkezdte megtölteni mondataival a kérdéseimet.
    --Tehát a gazember vallott, amúgy Istenesen,
    bátyámat nem a vagyonáért ölték meg,
    csupán a szórakozást nézték vonagló testében.
    A pap is bízott minden emberben, s törökben,
    látod ez lett a nemes szívnek a vége.
    Szórakozásból küldték őket a halál mezsgyéjére.
    Aztán elvágtattak a törökök, a szórakozástól megéheztek,
    majd az egyik megrántotta hirtelen a kötőféket,
    s visszaküldte barátját hozzon emléket.
    A török vinni akart arany kelyheket,
    de ekkor már nem engedtem,
    s ez az életébe került ennek a gazembernek.
    Társa várta, majd elvágtatott szélsebesen,
    hogy lovasokat hozzon e szent helyre.
    Közben eltemettem e két embert tisztelettel,
    a törököt kivonszoltam egészen a híd közepére.
    hogy bedobjam a csiperke tó vizébe.
    Utálattal fogtam meg a hullát, s eleresztettem,
    négy török lépett a híd szélére.
    Megálltam középen s gyönyörködtem a jatagánjuk fényében,
    testemhez egész közel engedtem őket.
    Gyorsan, fürgén harci állásba merevedtem,
    s támadtak, kezemet lábaimat nem pihentette.
    Egymás után küldtem a tó vizébe,
    s egyedül álltam megint a harctéren,
    nem volt ellenségnek nyoma sem.
    Elindultam, Omerbejre a törökre összpontosítottam figyelmemet,
    s ma dicsőség övezte hosszú keresésemet.
    Most hallgasd meg őszinte tervemet,
    kérlek fogadd el tőlem segítségemet,
    Omerbej harcos, de ismeri a fürgeségemet,
    e találkozás nem jelent neki örömöt,
    tudja, velem szemben nem győzhet.
    Gyere velem, nézd végig a küzdelmet,
    lásd hogyan taposom szét-e férget.
    Felálltunk, elindultunk a ház felé az ösvényen,
    beléptünk a házba, megláttuk az aljas vendéget.
    hosszú fekete szakálla a mellkasát verte,
    háttal ült, ette a rablott étket.
    A bejáratnál megálltam az igazságos bosszútól féltem,
    Gábor a harcos a török mellé érkezett,
    s kezét a gyilkos vállára tette gyengéden.
    Megmerevedett, elkapta Gábor kezét keményen,
    rosszul tette, Gábor kissé megemelkedett,
    s szabad keze két pofonnal egyenlített
    A török elengedte a foglyul ejtett kezet.
    s nyugodtan ült tovább hallgatta a csendet.
    Gábor szólalt meg, halkan rekedten.

    --Végre, megtaláltalak, hiába bujkáltál előlem,
    ma már a bosszúmat is élvezhetem.

    Gábor elővette a tört s tenyerébe fektette,
    majd lassan az asztal lapjára helyezte.
    A gyilkos rövid ideig tőrét nézegette,
    majd hirtelen felkapta s Gábornak szegezte.
    Gábor lehajította magát fürgén a földre,
    s elgurult az asztaltól gyorsan eléggé messzire.
    Omerbej felpattant az asztalt felrúgva elrepítette,
    szilánkokra menve szakadt szerte széjjel.
    Egymásnak estek, az igazságot s a bűnt képviselve,
    hisz mindketten igazolni akarták az értelmet,
    s lám, Gábornak sikerült, az igazság legyőzhetetlen.
    A harc befejeződött, a gyilkos belehalt büntetésébe,
    saját tőre suhant szíve közepébe.
    Gábor a tetemnél állt, lehajtott fővel,
    halkan halott bátyjához mondatait intézte.

    --Bátyám, gyilkosodat a halál e földről elvitte,
    küldetésem még nincs befejezve,
    még segítenem kell ezen az emberen,
    mert két fiát,gyermekként tisztelem,
    s most nyugodjál a templom csendjében a békességben.

    Ki akartam osonni a szabad levegőre,
    de Gábor észrevette a mozdulatot a szememben,
    felém fordult ahogy emlékeit befejezte,
    nézett, megijesztett, szúrós, borzalma tekintete,
    éreztem, hogy most velem végez.
    Elmosolyodott, megnyugvás szaladt különleges szemeire,
    már hangjának kellemes volt a csengése,
    ahogy megszólalt, bátorságot öntött lelkemre.

    --Ne félj, esküszöm neked az életemre,
    hogy barátságunkat nem feledem el,
    öcséd leszek addig, míg tehetem,
    ebben csak a halál gátolhat meg.
    Jöjj tegyük össze az elválaszthatatlan kezeket,
    hogy megpecsételjük e mondatokat örökre.

    Pici szünet után folytatta a gondolatmenetet.

    --Menjünk, ássuk el ezt a férget,
    mert Omerbej meghalt egy időre,
    rajtad fog múlni mikor születhet,
    egy új, igazságért harcoló Omerbej.

    A hallottak mondatain bizony nagyon meglepődtem,
    valahogy kusza képek megjelentek előttem,
    talán a valamikor álmaim, valóban beteljesülnek
    valahol e világban valamilyen király leszek.
    A törököt a kertben elföldeltük gyorsan sietve,
    hogy eltűnjön e gyilkos nyomtalanul örökre.
    Másnap a török nyelvtanulása következett.
    Talán fél évig gyűrtem a lehetetlent,
    mikorra a török nyelvet beszélni kezdtem.
    Utána a közelharcot tanította Gábor velem,
    ez valahogyan jobban tetszett nekem.
    Egy év múlva mester lettem,
    rá fél évre Gábort legyőztem.
    Gábor komoran ismerte el a győzelmem,
    de barátságból nem felejtettem el,
    tőle tanultam mindent, az újabb életem.
    Vigasztaltam nevetve, megfogta s megszorította kezemet,
    majd halkan vidáman beszélni kezdett.

    --Íme, nem jött el a végzet,
    igaz két évig mindig éreztem,
    de ma megszületett a Közelharc Nagymestere,
    üdvözöllek Omerbej, foglald el helyedet,
    s kérlek, előtted mindig az igazság lebegjen,
    ennek szenteled életed, erődet, s eszedet.

    A meghatottság szinte teljesen megbénította nyelvemet,
    büszkeséggel néztem e nagyszerű emberre.
    Most valahogy szomorúság telepedett lelkemre,
    nem értettem, boldognak kellene lennem,
    és ehelyett, szomorúsággal gyötröm eszemet,
    éreztem, hogy valami nincs rendben,
    itt belül, valahol a dobogó szívemben.
    Régóta vártam Gábortól választ kérdésemre,
    de most végre kérdésemmel szembesítettem.

    --Gábor, miért cseréltem le a nevemet,
    ha van, mond el tervedet.

    Gábor nagyon komolyan rám nézett,
    majd vontatottan elgondolkozva válaszába belekezdett.

    --Láttad te is a szakállas Omerbejt,
    nos, azért növesztette, mert kerestem.
    Úgy nézett ki mint te,
    lehetett volna az elfeledett ikertestvéred.
    Emlékszel, megtámadtalak a kamrában,, Omerbejnek neveztelek,
    rájöttem, magyarul beszéltél, amikor letepertelek,
    Omerbej nem beszélte a magyar nyelvet.
    Ezek után, gondoltam, átveszed a szerepet,
    s Omerbej helyett, másik Omerbej születhet.
    Ezek után átveheted a törököknél a helyedet.
    s beleolvadhatsz az Omerbej családfának a gyökereibe.

    Érzésem nem volt buta véletlen,
    mert már pár nap múlva bekövetkezett.
    Elindultunk Törökországba, Omerbej hamis névvel,
    először gyalog róttuk a hosszú mérföldeket,
    majd hajóval utaztunk célunk végére,
    méghozzá Szinopé koszos, zajos kikötőjébe.
    Egy érzés rátelepedett kiégett életemre,
    s ma már tudom, rájöttem nevére,
    honvágynak hívják, a sorsnak gyógyíthatatlan betegsége,
    tudtam, Magyar hont elhagytam örökre,
    de bíztam, talán fiaim visszatérnek.
    de ezt már nem érhetem meg,
    mert a halál beleszól majd az életembe.
    Szinopéban borzalmas nehéz idők következtek,
    szerencsénkre az Omerbej családot mindenki ismerte,
    s Gábor kihasználta ezt gyanútlanul ügyesen,
    kérdéseivel kifaggatta az ostoba ismerősöket.
    Lassan az adatok kibontakoztak, igaz keservesen,
    s végre, az Omerbej család életével megismerkedtem.
    Egy évig vártam erre a nyugodt életre,
    s végre az utcára az emberek közé kimerészkedhettem.
    Gábor a félelmet már kiirtotta belőlem,
    s helyébe a bátorság magvait ültette be.
    Először családomnak kellett biztosítani a kényelmet,
    majd a zavartalan életet, s a folytonos védelmet.
    Gáborral kidolgoztunk egy ügyes tervet,
    amely lehetővé teszi a gyanútlan életet,
    Szinopéból elindultunk hajóval Isztambul kikötőjébe.
    Végre, ránk köszöntött a vidámság s a szerencse,
    fiamat, Árpádot egy nőnél helyeztem el,
    s megkért, hogy helyettem a gyermekemet felnevelhesse.
    Gábor nagyobbik fiamat fiaként kezelte,
    s ezért nálunk maradt, újra megkereszteltettem,
    Akhbar Omar nevet adtam gyermekemnek,
    Árpádot Hugónak hívtam, erre kereszteltem.
    Tudom, nem találnak szavakat erre a viselkedésemre,
    de muszáj volt így tennem.
    Szerencsémre, hogy a dolgokat így rendeztem,
    később tapasztaltam, hogy ésszerűen cselekedtem,
    két év múlva veszélybe kerültem,
    egy apróság végett, majdnem megsemmisültem.
    Árpádot látogattam meg az város szélen,
    s odafelé menet egy butikba betértem,
    gondoltam, ajándékkal meglepem két gyermekemet,
    becsomagolták a játékokat s már indultam kifele,
    amikor egy férfi az ajtóban megjelent.
    Rám nézett, majd köszönt nevetve.

    --Szervusz barátom, nagyon hasonlítasz Omerbejre.

    Elsápadtam, enyhe bénaság ült testemre,
    számat nem tudtam kinyitni a feleletre,
    a férfi rám kacsintott, megfogta kezemet,
    s még vidámabban folytatta, látva meglepetésemet.
    --Cimbora, látom nem ismersz meg,
    régen elkerültem innen, öt esztendeje,
    családtól, barátaimtól a messzi magyar idegenbe.

    Fellégeztem, a bénaságom eltűnt egy időre,
    s itt következett a szerencsétlenség első lépése.
    a kérdés kérdése a halált hozta a szemére,
    sajnos a meggondolatlanságom hozta ezt szegénynek.

    --Omerbej, talán ajándékot vásároltál kedvesednek?

    Kérdezte vidáman, s kezével vidáman csettintett,
    míg én gondolkozás nélkül közöltem.

    --Nem, ajándékot viszek két gyermekemnek.

    A férfi szemében a harag fényei tüzeltek,
    hangjából a bosszú hullámai érződtek.

    --Omerbej, én tégedet nem becsüllek,
    húgomat elhagytad már öt éve,
    s érzem, családomat elhagytad már örökre,
    Szögeden hagytad őket nyomasztó kétségbeesésükben,
    apósod, Szulejman szultán küldött megkeresésedre.
    Aggódik mindenki nincs magyarázatod az eltűnésedre,
    vagy esetleg magyarázatot adsz viselkedésedre,
    talán menjek vissza s hazudjak szégyenszemre.
    Nem barátocskám, esküszöm fiad vérére,
    meghalsz ha nem követsz szépszerével.

    Lelkem megnyugtattam, ráemeltem szememet ellenségemre,
    s hangom nyugodtan csendült a török meglepetésére.

    --Tekintsél ellenfélnek, este várlak a kikötőben,
    s ott megmérkőzünk, engedelmeddel most sietek.

    Köszönés nélkül hagytam dühöngő ellenfelemet,
    gyorsan hazafelé irányítottam sietős lépteimet ,
    otthon Gábor mindent tüzetesen elmeséltetett,
    s megkértem fiamat vigye biztosságos helyre.
    Barátom, fiamat azonnal rohanva elvitte,
    s én száguldó gondolataimba mélyedtem bele.
    Összerázkódtam, a világosság már átadta a helyet,
    a hold volt ki uralta az eget,
    indultam, utoljára a szobában még körbenéztem,
    s lassú léptekkel kiléptem a szabad levegőre.
    Valahogy nem gyötörtek a halálos kérdések,
    bizakodva indultam elszánt harcom mezejére.
    A koszos kikötőben szememet erőltetve körbenézve,
    ellenségemet pár méterre, észre vettem.
    Unottan, lustán, mosolyogva elindultam feléje,
    majd megálltam előtte küzdelemre felvértezve.
    Szinte pimaszul, durván ostobán nyekeregte.

    --Látod Omerbej, semmi okod a félelemre,
    utoljára kérlek, okosan válaszolj kérdésemre,
    jössz önszántadból húgomhoz s fiadhoz Szögedre?

    Meg sem vártam, hogy mondatát befejezze,
    már mondtam is neki nevetve.

    --Nem, menj egyedül Isten hírével,
    de gyorsan, életedért nem kezeskedek.

    Hangosan, ordítva szórta gyűlöletét a sötétségbe,

    --Látom agyadat elöntötte az őrület jege,
    Istent emlegeted, Allah nincs emlegetve,
    nem Omerbej vagy, esküszöm a gyermekemre,
    nem érdekel, készülj nevetséges küzdelmedre.
    Szulejman kiszedi belőled, indulunk Szögedre,
    he nem, elviszlek gúzsba kötve.

    Felkacagott, felemelte kezét s ráordított embereire.

    --Fogjátok körbe, vessetek hurkot testére,
    rabszolgák, mozgás, azonnal hozzátok elibem.

    Megindultak, mindegyiknél kötél volt kezében,
    karate állásban vártam elkerülhetetlen végzetem.
    Az egyik megszólalt, mondatait társához intézte.

    --Bátor emberrel küzdünk ma a kikötőben,
    mert tegnap bizony gyáván végezte.

    Meglepődtem, magyarul beszélt a rabszolgák vezére,
    karom leengedtem, rászóltam a szerencsétlenekre.

    --Barátaim, dobjátok el a köteleiteket messzire,
    ne emeljetek kezet magyar emberre,
    sajnos itt élek ebben a fertőben,
    mert törökök kiirtották családomat teljesen.

    Az emberek megálltak, láttam a meglepetést a szemekben,
    s ezért folytattam beszédemet, belehatolva a lelkükbe.

    --Ezután megszüntetek rabszolgának lenni örökre,
    én Omar a bej, felszabadítalak benneteket,
    s ha gondoljátok, nálam élhetitek le életeteket.
    Most pedig, megkérlek magyarok benneteket,
    hogy tüntessétek el e török férget,
    mert ha elmeséli ezt a történetet,
    biztosan elpusztítanak a janicsárok rögtön bennünket.

    Az emberek megfordultak, megfogták sivalkodó ellenségemet,
    szívébe döfték a tört, s csodálkozva összeesett,
    tátongva hangtalanul halt, üdvözölte végzete.
    Mielőtt még beleavatkozhattam volna e szörnyűségbe,
    ledobták a vérző törököt a kemény földre,
    majd ugráltak rajta mint az őrültek.
    Megfordultam, nem tudtam nézni s förtelmet,
    gyomrom kavargott, agyamat bénulás környékezte,
    látszik, milyen a magyar török elleni gyűlölet..
    Szinte öntudatlanul ordítottam bele a sötétségbe.

    --Állj, hagyjátok abba ezt a kegyetlenséget,
    nem így ismerem a magyar embereket,
    látom, hogy emberi mivoltotokból kivetkőztetek,
    legalább a halottnak adjátok meg a tiszteletet.

    Az emberek megdermedtek, mélységes csend következett,
    majd lassan körém sereglettek.
    Szó nélkül érkeztünk meg a fészkemhez,
    s itt valahogy megnyugtatott a falak fehérsége.
    Barátomnak megvolt már az emberekkel a terve,
    ugyanis, Ankarában karate iskolát építtetne,
    s ma végre ezt véghez is vihette,
    harminc ember állt most a rendelkezésére.
    A szót nem szaporítom, nincs értelme,
    nagy vonalakban vázolom a a további történeteket.
    Évek múltak, teltek, sokszor keservesen,
    a karate iskola Ankarában felépült teljesen,
    s én lettem az iskola vezetője, nagymestere.
    Bizony az iskola törvényeiért, az igazságért küldöttem.
    sokszor életem kockáztatásával s cél érdekében.
    Egyszer furcsa hír jutott fülembe,
    Árpádnak nevelőanyja lehunyta szemét örökre,
    rögtön indultam, hogy megkeressem gyermekemet,
    sajnos már nagyon későn érkeztem,
    gyermekem már elment, s eltűnt az ismeretlenbe.
    Sokáig kerestem, de elhagyott a szerencse,
    s már lemondtam róla, hogy meglelem.
    Vásároltam a piactéren, hangosan kiáltottam fel,
    fiam pár méterre koldult előttem.
    Mint egy ismeretlent szólítottam meg,
    a vége az lett, hogy magammal vittem,
    s Hugót a világ legnagyobb karatésának neveltem.
    Titkomat nem mondtam soha el,
    hogy én, az édesapja nevelte fel,
    tudom, nagyon sokat szenvedtem ezzel,
    de a biztonságáért én tartoztam felelősséggel.
    Egyszer úgyis kivilágosodik e titok fénye,
    de akkor majd megérti vétkem,
    hogy miattuk történt a szereteti félrelépésem.

    Itt megszakadt az apa borús története,
    más kézzel írott mondatok következtek.

    Fiam Hugó, bámulatos apád szerénysége,
    látod hőstetteiről nem számolt be,
    engedd meg hogy ezt ecseteljem.
    Árpád apád az igazságos harcot kereste,
    amit Törökországban meg is lelhetett,
    a bűn s az igazságtalanság volt előnyben,
    a bűnösök tetteikért sokan meglakoltak keservesen,
    nem szerette ha igazának ellenszegülnek.
    Bizony, sokszor jött haza összetörve,
    de mosolygott mert az igazságért tette,
    Hugó,Törökországban a bűnözők rettegtek tőle,
    de a gyengék bizalommal fordultak feléje.
    Hugó, lebegjen előtted apád kérése,
    lépj nyomdokába, ha még megteheted,
    a magyar nép harca legyen az életed,
    az életben akár merre veszed léptedet,
    a célt sohasem felejtsd kérlek.
    Útravalóul csak ezt szánom néked,
    egy utolsó óhaj amit kérek tőled,
    Omerbej fiát nagyon durván kezeljed,
    mert meg akarja állítani dobogó szíved,
    egy éles családi tőrének a segítségével,
    Hugó, e cél érdekében, fizessen életével.
    Isten véled szívem minden melegével.

    Hugó végigsimította fejét remegő kezével,
    könnycsepp cseppent forróan ziháló mellére.
    Gondolatai szélvészként suhantak nyugtalan lelkével,
    bántotta, hogy az ellenséget keblén melengette,
    sőt, erejével ,még meg is segítette.
    Nemes lelke a bűntudattól borzalmasan senyvedett,
    s ettől szinte majd eszét vesztette.
    Felugrott, mint egy vadállat a ketrecben,
    úgy rohangált a kabinban e sokat szenvedett emberke,
    émelygett magától, szidta, átkozta a kegyet,
    hogy neki az élet az életet megengedte,
    még nem akarta felfogni esze,
    hogy ő Hugó a magyar föld szülötte.
    Lelkét szinte korbácsolta a kabin csendje,
    felrántotta az ajtót s felrohant a fedélzetre.
    Valahogy megnyugtatta a tenger friss levegője,
    most már nyugodtan végiggondolta a történteket.
    Éles szeme nyugtalanul kémlelte a messzeséget,
    kezét szívére tette, pillantása megmerevedett,
    szája kinyílt, megtörve a bénító csendet.

    --Igen apám, esküszöm, folytatom életedet,
    magyar honba megyek, segítem népemet,
    esküszöm erre adom jövendő jövőmet.
    Nem félek, hogy ott felejtem életemet,
    kihűlt testemre szórjanak magyar anyaföldet.
    Sorsom, engedd, hogy így történjen,
    meghálálom, esküszöm , erre fordítom erőmet.

    Megfordult, könnyű szívvel lement helyére,
    kabinjában fekhelyére elgondolkozva lassan leheveredett,
    s pillanatokon belül rátelepedett az álom felhője.
    Korán reggel Omar a bátyja ébresztette,
    mert már nyugtalankodott a hajó személyzete,
    hogy hol van a bátrak embere,
    Hugó felült, ásított s fáradtan kérdezte.

    --Bátyám, talán közeledik a tenger feneke,
    hogy elzavarod az álom okozta képeket.

    Bátyja idegesen válaszolt, szinte megijedve.

    --Nem csak, megnézni jöttem személyedet,
    remélem ezzel nem okoztam gyötrelmet.

    Válaszolta vidáman Omar, hangosan nevetve,
    majd komoly hangon még hozzátette.

    --Most szidást érdemelnél konok fejedre.

    Hugó bátyját még álmosan nézte,
    elhangzott mondataira még álmosan felelte.

    --Rendben,, mindjárt felmegyek hozzátok a fedélzetre,
    csak engedd meg, hogy felébredjek.

    Hugó feltápászkodott, elég fáradtan tette,
    lassan bátyját álmosan kedvetlenül követte.
    Apja naplója az idegét kicsit kikezdte,
    ám örült ennek, apja emlékének.
    Megérkeztek a kikötőbe az ismerős helyeket nézegette,
    rágondolt a házra, hol gyermekkorát töltötte,
    s azonnal látni való vágyát érezte.
    Elbúcsúzott bátyjától, indult megszokott helyére,
    hol a becsületet tanulta gyermeki eszével,
    meghatódva tette lábát a ház küszöbére.
    s amint belépett, könny szökött szemébe.
    Ledöbbent, a háznak csillogott minden helyisége,
    majd neszezést hallott, legnagyobb meglepetésére.
    egy nő kezében felmosó vödörrel,
    megmeredt Hugó előtt, ijedten lecövekelve.
    Nézte Húgot, majd eleredt a könnye,
    megindultak egymás felé, mind ketten,
    majd a találkozásnál, karjuk kitárult az ölelésre.
    Sokáig álltak így, dobogó szívvel,
    hangja nem volt egyikőjüknek sem.
    Végre, a lány szólalt meg nevetve,
    a szót, mit várt, pár éve.

    --Isten hozott, férj uram élve,
    imám meghallgatta napi többszöri könyörgésem,
    hazahozott, szomorúságomat örökre boldogságra cserélte.

    Hugó mosolygott, hazakerült a családi fészekbe,
    hálálkodva pislantott fel a magos égre.
    Sokáig beszélgetek, elmesélték az élményeiket,
    majd elmondták a váratlan kegyetlen szenvedéseiket.
    a lány apja meghalt, örökre elvesztette,
    a szép nagy ház amiben éltek,
    apja kívánságára a lány bátyja örökölte,
    a lány Hugóhoz költözött örök időkre.
    A házasság szentélye Hugót s a lányt bekebelezte,
    s így örök hűséget egymásnak esküdtek.
    Az idő az évnek vitte vasfogát rendesen,
    Hugónak már két gyermeke is született.
    de a lelki boldogság Hugót elkerülte.
    Állandóan magyar szülőföldje járt eszében,
    s apja szavai, menjen vissza népéhez.
    Felesége is észrevette, sikított sokszor az érzése,
    hogy boldogtalan csodás szeretett férje.
    Gyermekeit életénél sokkal jobban szerette,
    gyermekein látszott az apai szeretet érzése.
    Hugó apja iskoláját örömmel vezette,
    tanította a fiatalokat a karate sport szeretetére.
    Sok vendégük volt, hétről hétre,
    s végre, egy régi barát megérkezett,
    vendég jött ebbe a családi fészekbe.
    A férfinek jókedvűen csattant köszönése.

    --Allah üdvözletét fogadja e ház népe,
    meg az enyémet is, kérem tisztelettel.

    Hugó meglepődött, talán ismerőse lehet,
    válaszolt Hugó, meglepetten, de kedvesen.

    --Jöjjön beljebb, ennivalónkat megosztjuk veled.

    Hugó invitálta, nem nézett vendégére.
    A férfi udvariasan azért vidáman megjegyezte.

    --Köszönöm, remélem nem zavar személyem.

    Hugó kezével intett, lépjen be.

    --Nem zavar, jöjjön, családom szentélyébe.

    Válaszolta rá sem nézve vigyorgó vendégére.
    Hugónak valahogy a szavak ismerősen csengtek,
    de arcát nem ismerte fel az idegennek.
    A férfi Hugó arcát furcsán kémlelte,
    majd rákiáltott, s rekedtes hangon kérdezte.

    --Hugó, agyadat a gyász tönkre tette,
    vagy a boldogság öröme tette tönkre?

    A vendég, a régi barát, a szkriptura mestere,
    ő regélte, Juszuf a gyáva szerelmes története,
    igaz a történetnek nem ért a végére,
    mert megzavarták, akikről szólt a történet.
    Most újra elkezdheti, Hugóra nevetett,
    de leült a kapott faragott székére
    majd ezeket a szavakat hozzá intézte.

    A történet folytatása.

    Tehát Juszuf, nem mert hozzáérni szerelméhez,
    ezért sokáig igézően a szemébe nézett,
    halkan a méregtől, remegve beszélni kezdett.

    --Ott álltam sajnos az ablakod mellett,
    szerelmünket átok szavakkal mérgezted,
    s még te játszod meg a sértődöttet.

    A nő megjegyezte mosolyogva érthetően.

    --Értem az idegességedet, miért szaladtál el.
    egy komédiát próbáltam akkor este,
    mert színésznő barátnőm ágynak esett,
    furcsa betegség telepedett gyenge testére,
    s ezért másnap én léptem fel.

    Juszuf először fejét vesztette el,
    de helyette a szívét újra meglelte,
    felnevetett,, végre, a lelkében a fagy felengedett.
    A nő Juszufot csodálkozva, hitetlenkedve kémlelte,
    majd bután csak ezt kérdezte.

    --Te nevetsz, én mérgemmel verekszek,
    vidámságodat ha lehet, kérlek közöljed.

    Juszuf várta, hogy szerelme közeledjen,
    s ezért karját kitárva közeledett szerelméhez.

    --Drágám jer, elmegyünk a szent helyre,
    hogy örökké emlékezzünk erre a percre.

    Mondatot már nem fecsérelek e történetre,
    a két barát megnősült, szinte egyszerre,
    Omar a regét nem fejezte be,
    s így számot adni róla lehetetlen.
    Hugó felugrott, régi barátjához lépett,
    kezét nyújtotta, az elveszettnek hitt költőnek.
    A költő felállt Hugóhoz lépett s átölelte,
    meghatott hangján a szavakat nyögdécselte.

    --Végre, megtaláltam becses, sértetlen személyedet,
    ne haragudj, előbb nem jöhettem,
    mert lefoglalt nagyon hazafias viselkedésem.

    A költő elengedte Hugót, s visszaült helyére,
    míg Hugó tovább állt mereven.
    Az utolsó mondat nagyon meglepte,
    s ezért a vidám költővel újra megismételtette.

    --Tehát hazafias viselkedésem nem értetted.

    Kérdezte vissza a költő az ámuló nagymestert.
    Hugó udvariasan meg is köszönte.

    --Köszönöm, hogy elmondtad még egyszer,
    kérlek, ne haragudj, kételkedek benned.

    Válaszolta Hugó boldogan, szívből nevetve.
    A költő ezt kissé zokon vette,
    mert tekintetet nagyon megkeményedett,
    így szólt Hugóhoz halkan megsértődve,

    --Hugó, hidd el, őszintén beszélek,
    hazugság nem állna a nyelvem hegyére.

    Mondta a költő, kissé haragosan beszélve.
    Hugó barátjáról már ezt elhitte,
    mert a hazugságot ez az ember nem ismerte,
    de azért kétkedő kérdéseit feltette,
    hogy a válasz a valóságot igazságában tükrözze.

    --Mond, a sors utadat merre vitte.

    A költő gondolkodás nélkül válaszát közölte.
    --Magyarországra Hugó, szenvedő szeretett szülőföldemre,
    méghozzá a vérrel áztatott szegény Szögedre.

    Hugó kikerekedett szeme könnyeit rejtette.
    nézte a költőt, s izgatottan jegyezte meg.

    --Hová vetett a sors kifürkészhetetlen szeszélye.

    Kiállott fel Hugó hangosan meglepetésében,
    s önfeledten mesélt apjától egy élet történetet.

    --Barátom, elhiszem , kérlek mesélj sietve,
    mert apám a magyar föld szülötte,
    a anyja őt fel szögeden szülte,
    egy nádfödeles kunyhó nyomorúságos mélyében,
    török fogolyként tengődött apám éltében,
    míg szabadságát anyám elhozta időben.
    Apám betegen feküdt az erdő sűrűjében,
    anyám ápolta s szerelem született szívükben,
    s a végén gyermekek születtek, a házasság kötelékében.
    Barátom, nem vágok történeted elejébe,
    kezdj bele, hallgatlak, hiszek a mesédben.

    Hugónak vére sűrűsödött szűk ereiben,
    oly izgatott lett most egyszeriben.
    a költő bele is fogott az igaz történetébe.

    --Mit meséljek, a szerencse befogadott kegyeibe,
    Mohamed tanácsadója lettem egy időre.
    Barátom, tervét velem beszélte meg,
    s én szaladok közölni hű embereimnek,
    viszik a magyaroknak a hírt gyorsan sietnek,
    hogy a pasa elöl mindent elvigyenek.
    Erős ember nem voltam sohasem,
    tollam s tintám, az agyam, a kemény fegyverem,
    a pergamenem pedig a vér áztatta harcterem.
    Erővel nem érsz semmit sem,
    ott a magyar honban pedig lehetetlen.
    A török mindenütt, e nép borzalmas kegyetlen,
    nem hatódnak meg a gyermeki könnyeken,
    településeket, falvakat hagynak halottakkal telítve,
    sajnos Szöged utcái is üresek,
    a törökök kiirtották akik ott éltek.

    Hugó felugrott, szeme ijesztően égett,
    a hű barát ettől nagyon megijedt,
    Hugó egy pillantást feleségére vetett,
    majd morajló lelke ettől elcsendesedett.
    Az asszony nézte, drága, boldogtalan férjet,
    érezte, el fogja veszejteni örökre,
    mert ha egyszer belenyúl a tűzbe,
    a tűz bekebelezi, berántja a láng közepébe.
    Az asszony megszólalt, könny szökött szemébe,
    bizony bátorság volt dobogó szívében.

    --Hugó, régóta szeretnél menni népedhez,
    menj, muszáj, boldogulok majd nélküled,
    ígérd meg, sosem felejtesz bennünket,
    mindig emlékezzél e két nagyszerű gyermekedre.
    Várj…..szavadnak nem lesz értelme,
    tudom mit akartál mondani kedvesem,
    hogy visszatérsz amint teheted,
    Hugó, nem, ott befejezed életed,
    s ezt te is érzed, s tudod lelkedben,
    a vigaszt vidd gyorsan szenvedő népedhez,
    ma, holnap már későn érkezel.
    Nélküled a házat őrzöm míg tehetem,
    míg a kaszás nem fenyegeti életem.
    Férjem, szeretlek, menj, nyugodtan békével.

    Hugó nézte a szép szomorú szemeket,
    majd pár lépéssel feleségéhez lépett,
    lágyan megfogta a két reszkető kezet,
    nézte, lassan remegő ajkához emelte,
    csókjai özönével már a búcsúzást lehelte,
    elengedte a kezeket, majd átölelte szenvedve,
    s e két szenvedő szív búcsúzott örökre.
    Az asszony lehunyta szemét, ájulás környékezte,
    Hugó ezt megérezte s gyengéden leültette.
    Gyermekeihez lépett, megállt előttük, nézte,
    sokáig állt így, emlékeibe égette,
    az utolsó családi életet, az örök emléket.
    Hirtelen megfordult, s elhagyta a családi fészket.
    A költő mérföldeket futott míg utolérte,
    s ott bizony kirobban mérges dühe.

    --Hugó, mesélj, mi van véled,
    miért rohantál el oly sietve.

    Hugó barátjára nézett, megállt egyszerre,
    és szomorúan válaszolt barátja kérdésére.

    --Barátom, életemet nem építhetem reményekre,
    s ezért gyorsan így menekültem a feledésbe.
    A búcsút bírja az ember érzékeny elméje,
    de a szívében rejlő érzéseket sosem,
    mert azt idővel tragédiához vezetne.
    Kérlek, hagyjuk ezt most egyenlőre,
    az utat beszéljük meg, hallgass a tervemre,
    s egy hónap múlva beérünk Szögedre.
    A Tisza partján a várnál lelünk élelemre,
    s így semmi okunk a nyugtalanságra, az idegességre.
    Isztambulból Tirnovóba, s onnan a cél Bukarestbe,
    Majd a vaskapun át Temesvárról, Szögedre,
    s itt érkezünk a sokat szenvedett szülőföldre.

    Válaszolta Hugó, kissé elmerengve.
    Barátja nem sokat váratott a feleletre,
    rögtön válaszolt hallgatva éles eszére.

    --A terv kitűnő, bízzuk a többit a szerencsére,
    de semmit ne bízzunk a véletlenre.
    Most pedig induljunk el végre.

    Megindultak egyszerre nagy tempóval, sietve,
    hogy minél hamarabb időben érkezzenek.
    Isztambul szélén élt a város kupece,
    az ő tenyésztett lovai messze földön híresek,
    igaz, hogy soványak, de edzettek.
    Éjszaka érkeztek a kupechez porosan éhesen,
    Hugó a kaput rögtön meg is zörgette.
    s bizony nem kis erővel tette.
    Éktelen zaj zavarta el a csendet,
    odabent nagy csörgés, csörömpölés keletkezett.
    Hugó a bejárattól pár lépésnyire hátralépett,
    megemelte a lábát, szinte a levegőben lebegett,
    s igy robbant bele az ajtó közepébe.
    A korhadt fa szétszakadt, keresztben s hosszában,
    s kitárult a folyosó, sötét bejárati része.
    Hugó belépett az ismeretlen veszélyes helyiségbe,
    gyors lépteit a hang irányába vette.
    Végre a szobába a lábát betette.
    Meglepődve nézett, majd hangját megemelte.

    --Hagyjátok a veszekedést, kérlek benneteket az egekre,
    törtök, zúztok, ennek semmi értelme.

    Hugó folytatta, de már nevetve.

    --Két nő, hogyan vetemedhettek ütlegelésre.

    Közben a Talmudista is bejött-e nőies harcmezőre,
    nyerítve röhögött a két nő veszekedésére.
    Hugó unta , s pontot tett e veszekedésre,
    in medias res, Hugo elkezdte.

    --Várjunk még lóra, , s némi élelemre,
    vagy várjunk még vénségetekre, veszekedésetekre.
    Hugónak már elfogyott békés türelme,
    s ezt hangján a két nő megérezte,
    azonnal válaszoltak a haragosnak ítélt kérdésre.

    --Mindent megkaptok, bocsánatot kérünk a történtekre,
    és elnézést az elrabolt haszontalanul eltöltött időtökre.

    Amit kértek megkaptak, s a lovakra felkötözve,
    fél óra múlva indultak a kikötőbe.
    A napokat, a bősz hónapokat évek követte.
    s Hugó a Szögedi vár kapuját döngette,
    majd a költő s Hugo felöltöztek töröknek.
    Várták a bebocsájtást a basa átkozott szentélyébe,
    Hugó a basához egyedül tér be,
    a költővel találkoznak egy megbeszélt helyen
    Hugó sokára a basa elébe érve,
    nem térdelt le a kopott szőnyegre.
    Elmondta, Omerbej büszkeségre nevelte,
    s így a basa nem kényszerítheti térdre.
    A basának kikerekedett apró gülü szeme,
    ekkora sértés még sosem érte.
    Tapsolt, bejött négy izmos embere,
    szerették volna Hugót leteríteni a földre.
    Vesztükre, Hugó a jobb lábát megemelte,
    s hatalmas rúgással az egyiket messzire repítette.
    A másikat jobb keze élével, leterítette,
    A harmadikat bal öklével harcképtelenné tette.
    A negyedikre, bal lábát, felé lendítette,
    szeme szikrázott, Noli me Tangere.
    A török megijedt, idejében a veszélyt megérezte,
    s ezért apró szemét a basára meresztette.
    A vezir intett kezével, jelezve kiküldte.
    Majd a többi megvert embert is kitessékelt.
    Mosolygott, Hugóhoz ezeket a szavakat intézte.

    --Látom, az Omerbej család büszke a nevére,
    s ezért a basa bocsánatát családod is elnyerte,
    igaz régen elmentél, mi a története.

    Hugó elmosolyodott, szíve utálatát legyőzte,
    a családalapítást tömören, büszkén, gyorsan elmesélte.
    A basát ez a történet, igazán mélyen meglepte,
    s ezért seregébe új tanácsadónak felvette,
    s a várban szobát kapott s szolgát melléje
    Hugó szíve hatalmasat dobbant erre a közlésre.
    Mindenre számított csak erre nem,
    Veritas o dinum parit, Hugo legyőzte.
    Búcsúzott, a költővel a találkozást már megbeszélte,
    a Szögedi templom öreg szent sekrestyéjében.
    Épp idejében érkezett a megbeszélt helyre,
    a költő már idegesen várta, leste,
    Hugót remek hírrel fogadta, meglepve.

    --Mindszent határában gyülekezik a basa serege,
    sátort vernek, maradnak egy évre,
    erőt gyűjtenek, a germánt támadják jövőre.
    Gyengíteni kell a törököt hosszú időre,
    a magyarok erősödjenek, hogy a törököt kiűzze.


    Hugó bólintott, tetszett a költő terve,
    egy foglalkoztatta, hogyan hajtsák végre,
    a költő megnyugtatta, csak egy érdekelje,
    hírei azonnal kerüljenek fontos helyekre,
    hogy, a magyar a csatamezőn ott legyen időre,
    meglepje a török sereget s teljesen megsemmisítse.
    Közben Hugó a templomot körbe kémlelte,
    keresett jeleket apja itteni emlékezetére,
    minden értéket eltüntettek a kútba rejtve,
    ami a templom folyosóján van beépítve.
    A török hordáknak fájt a foguk a kincsekre,
    az üres templomra szemet nem vetettek.
    A Fekete Mária volt a templom dísze,
    sajnos a bal sarka a festménynek betörve,
    s a törököt ezért nem érdekelte.
    A betolakodót a festmény minden irányból figyelte,
    a pogány törököt e falat a képet rettegte.
    Igaz a templomot a lovak istállójának átkeresztelte..
    A lovakat a falban lévő karikákhoz kötözte.
    Hugónak elege lett, megindult kifele,
    a fahidat, a Csiperke tavat ellágyulva szemlélte,
    szemét a tóról a temető felé vetette.
    Búcsúzott, elindult, apja emléke kísérte.
    Pécsre tartott a basa a minaretbe kérette,
    míg a költőt lába Egerbe vitte.
    Megbeszélték, itt találkoznak-e templom belsejében,
    aki meghalna küld valakit helyette.
    Két év elég a találkozás véghezvitelére.
    Elindultak, könny szökött a férfinak szemébe,
    tudták, találkoznak még ebben az életben,
    sorsuk lélek szava ezt ígérte,
    s mindkettőjük szíve ezt sugallta, megérezte.
    Hugó amikor megérkezett a vérző Pécsre,
    az Omerbej család feje azonnal felkereste.
    Állítólagos nagybátyja meleg szavakkal üdvözölte.

    --Öcsém, bátyám fiát megölelhetem végre,
    mily sokat vártam erre a percre,
    jer haza, várnak örömtől repesve.

    Hugót az utálat bizony nagyon kerülgette,
    de apja szavai nyugalomra emlékeztette,
    mosolyt erőltetett markáns vigyorgó képére,
    s ölelés közben, nagybátyja vállát veregette.
    Majd megindultak az Omerbejekhez a várba a hegyre,
    igaz, Hugó nem örömmel tette.
    de a basa kétkedését eloszlatni kénytelen.
    Hugó érkezését nagy ünnepség követte,
    egy hétig tartott az Omerbejek ünnepe,
    Hugó örült a legjobban az ünnep végének.
    Következett a munka, a harci stratégiák megbeszélése,
    de lekötötte a figyelmét a vár megszemlélése.
    Egy foglyot, látott csúnyán összeverve,
    s a vár falán egy oszlophoz kikötve.
    Hugó kérdezte Omart mi a bűne,
    nevetett, majd haragot mutatva közölte.

    --Élelmet mert lopni az apró kölykeinek,
    s ezért verés, kikötés lett a büntetése,
    szutykos kölykét holnap viszik kivégzésre.

    Hugót elöntötte az iszonyat, s borzalmas mérge,
    de nyugton maradt teste, elméje.
    Elnevette magát, igaz nehezen tette,
    megjátszott mérgével a szívtelen Omart félrevezette.

    --Szükségem van szolgára, ez megfelelne,
    és a fiára, ha megkérhetnélek erre a szívességre.

    S rámutatott a szenvedő, vérző, szerencsétlen emberre,
    Omar a nagybátyja nevetéstől fuldokolva megjegyezte.

    --Adok neked csodálatos nőket, kedvtelésre,
    de az idődet ne pazarold ilyenekre.

    Rábökött a rongyos, félig halott szerencsétlenre,
    majd még mindig nevetve hozzátette.

    --Rendben, tiéd a szolga, s koszos gyereke,
    --De egyet kérek tőled cserébe,
    legszebb nőm, háremem csillaga, büszkesége,
    ajándékba adom, hazaérkezésed nagy dicsőségére,
    s ha megbocsájtasz, megyek a basa elibe.

    A török elment, még mindig nevetve.
    Hugót a szerencsétlen emberhez vitte lépte,
    kötelékét kioldotta s az oszlopról gyengéden leemelte,
    ájult volt, így kezében vitte,
    a felcserre bízva, gyógyírt tegyen sebére.
    Elindult megkeresni a fiút a vár tömlöcében,
    s amikor meglátta, szeméből kiszaladt a könnye.
    Sovány, kék szemű kis szöszke,
    a földön feküdt szomorúan, szomorúan elkeseredve.
    Hugó nézte, hozzá lépett, megemelte,
    cuppanós puszit adott, s magához ölelte.
    A kisgyermek a szeretetet azonnal megérezte,
    átölelte Hugó nyakát kis keze.
    A Hugónak még könnyes volt a szeme,
    de őt ez nem érdekelte.
    Az apai érzés, ami Hugót vezérelte,
    a felcserhez vitte a gyermeket ölében kezelésre,
    s itt ráparancsolt a turbános orvosra, a törökre.

    --Megfürdeted, megeteted, nagyon vigyázol mindkettőjükre.

    A szerencsétleneket az orvos borzalmas utálattal nézte.
    e két emberroncsot, de Hugó ezt észrevette,
    s két hatalmas pofonnal mondatát befejezte,
    majd mérgesen sziszegve még hozzátette.

    --Estére, varázsold vissza ezeket emberre,
    ha nem, esküszöm lófarkas fejedre,
    a vár falán végzed oszlophoz kötözve,
    az úr én vagyok, felcserek szégyene.

    Hugó látta a törököt nagyon megijedve,
    s ez lelkét jókedvre, széles mosolyra ingerelte,
    megfordult, a basához volt hivatalos a minaretbe.
    a szokásos hadi tennivalóknak, terveknek megbeszélésére.
    Ám először a szobájába tért be,
    egy pergamenre, család felszabadítását véste,
    majd utána indult a találkozó helyére.
    A basa bízott Hugóban mint gyermekében,
    hadi titkokat nem tartottak titokban előtte,
    a sok hír Hugót menésre késztette,
    hogy a támadások híreiről a magyarokat értesítse.
    Sajnos még nem volt lehetősége,
    mert a basa éjjel nappal kereste,.
    Végre a basa a tanácskozást éjjel befejezte,
    s Hugót fáradtan vitte haza lépte,
    és itt nagy meglepetés érte.
    Egy gyermek futott nevetve elébe,
    Hugó felkapta, s a hasát dögönyözni kezdte,
    apja lépésnyiről, leste, figyelte.
    hogyan nevet önfeledten szöszke gyermeke.
    Egy gyönyörű nő szólt rá a gyermekre,
    talán, hogy Hugót végre elengedje.
    A szöszke ránézett Hugóra, majd a nőre,
    Hugó rámosolygott e csodaszép nőies lényre,
    a gyermeket letette öléből lassan a földre,
    semmi sem emlékeztette a szutykos kölyökre,
    sőt, apjának is megváltozott előnyére a kinézete,
    a török felcser is jó munkát szépen elvégezte,
    igaz két pofon volt a fizetsége.
    A hölgy szólalt meg félelemtől remegve.

    --Uram, életemnek nincs semmi reménye,
    rabszolgád vagyok, te rendelkezel velem,
    kényszerítve vagyok, ellentéttel az anyai ösztönre,
    felejtsem el kicsi fiamat örökre?
    A gyermek, akivel önfeledten játszottál nevetve,
    én szültem pontosan öt éve,
    a basa parancsára bíztam fiamat végzetére
    Férjem csak egyre vágyik, békére,
    és a családi sok-sok felhőtlen nevetésre.
    Ez a férfi mellettem a férjem s gyermekem értelme,
    vagyis család áll veled szemben.

    Hugó borzalmasan meg volt lepődve,
    de leírhatatlan lett hatalmas öröme,
    a halállal packázott e szép családot megmentve.
    Hugó hangjának könnyed volt a csengése.

    --Örülök e hírnek, család lett megmentve,
    áruljátok el, honnan hurcoltak ide.

    A férj megnyugodva nézett szép nejére,
    bólintásából ítélve belekezdhet szenvedő meséjébe.

    --Apám a nagy harangöntés tudós ismerője,
    az Elba deltájában Ottense helység szülötte,
    ott születtem, a harangöntésnek lettem mestere,
    közben a harangjáték művelője lettem, mestere,
    a Christian templom harangozója igaz hívője.
    feleségemnek én voltam az első szerelme,
    s házasság lett rövid időn belőle.
    Közben megbízott a török basa hírnöke,
    öntsek harangot több minaretje részére,
    s szeretné megtanulni a harangjátékot, fivére.
    Elvállaltam, elindultunk, ennek öt ősze,
    feleségem gyermekünket már itt szülte.
    Éppen hogy betettük lábunkat Pécsre,
    a törökök azonnal béklyót tettek kezemre,
    közölték, áruló vagyok, a basa ellensége.
    Esküszöm uram, Isten szent nevére,
    csak egy érdekelt, családom hogyléte.

    A férfi elhallgatott, látszott elhagyta ereje,
    közben szemét ellepte sűrű könnye,
    Fia apja lábát kulcsolta kezével,
    az asszony mindkettőt tartotta szorosan átölelve.
    Hugó látott már családot szenvedve,
    s tudta, most rászolgálnak nagyon a segítségre,
    Hugó hirtelen megszólalt a csendet megtörve.

    --Szükségetek van itt a töröknél segítségre,
    nekem is szükségem van a tiétekre,
    nem születtem erre az ocsmány névre,
    magyar vagyok, hosszú ennek a története.
    Majd elmesélem, ha itt lesz az ideje,
    kíváncsi vagyok nagyon kedves nevetekre.

    A család nem tudott megszólalni erre a közlésre,
    egymásra néztek, zavartan mondták egyszerre,
    Hugó elnevette magát erre a sietségre.

    --Feleségem Júlia, engemet megkereszteltek Hennyre,
    fiunkat Jozefnek hívjuk, apám emlékére.
    Tégedet hogyan hívnak a magyarok dicsőségére.

    Hugó elszomorodott nevének említésére..

    --Árpád, régóta nem hallgattam e nevemre,
    Omerbej nevében élek rejtőzködve.
    Magyarnak a világon sehol sincs helye,
    szeretik lelkét, ha már kilehelte,
    magyar magyarnak farkasa, ez a magyarok végzete.

    Hugó legyintett, majd rátért a lényegre.

    --Mától kezdve nincs szükségetek őrzőre,
    elmehettek akár hova, talán szülőföldetekre,
    válaszoljatok, mi a tervetek, igazságot a lényegre.

    A házaspár, lerogytak a döngölt kemény földre,
    imára kulcsolt kézzel néztek az égre,
    öt éve vártak erre a percre.
    S most, terveket szőhetnek elkövetkezendő életükre,

    Felálltak, egyenesen Hugó szemébe néztek,
    a férfi ezeket a szavakat mondta remegve.

    --Hugó, a köszönet kevés erre a tettre,
    s mégis köszönöm, te felnéztél a szenvedőre,
    elfogadom, egy feltételt szabok közlendődre,
    fiamat, feleségemet, elküldöm drága szülőföldemre,
    én maradok, segítek a török üldözésére,
    s ha elfogadod életemet adom erre az egyezségre.

    Hugó azonnal válaszolt, a közölt képtelenségre.

    --Nem, életedet add fiad nevelésére,
    szüksége van családodnak az apai nevelésre.

    A férfi félbeszakította Hugót, láthatóan elmerengve.

    --Rendben, mikor indulhatunk messzi szülőföldünkre.

    Hugó elnevette magát, ránézett a gyermekre.

    --Azonnal, ha nem kell idő a készülődésre.



    A nő elsírta magát, leroskadt a földre,
    míg férje boldogan jegyezte meg.

    --Köszönjük, indulunk, nincs szükségünk semmire,
    talán némi ennivaló családom részére.

    Hugó megszólalt, majd megszólalt nevetve.

    --Barátom egy batárt adok részetekre,
    élelemmel, s a hosszú útra mindennel felkészítve.

    Hugó lassan a kis szöszkéhez lépve,
    síró lélekkel búcsúzott e gyermektől örökre,
    az anya, kinek teste maga az érzelem,
    szótlanul állt, az örömtől sírt a lelke.
    Hugó a gyermeket jó magasra emelte,
    két puszit adott neki, s letette,
    Hugó, a kis családot indulásra intette,
    az istállóig a néma kis családot elkísérte.
    Előre megírt pergamenjét kaftánjából elővette,
    ebben a család felszabadítását már leszögezte.
    sőt az útra élelemmel s védelemmel is segítette.
    Elindultak, Hugónak könnyes lett a szeme,
    nem bánta, könnyebb lett a szíve,
    gondolataiban megjelent felesége s két gyermeke.
    Sokáig állt így a messziséget kémlelve,
    míg egy hang gondolataiból kizökkentette.

    --Hugó, állok egy hős rendelkezésére,
    tetteidet neked, lelkemet ráhagyom Istenre,
    életet adtam fiamnak, magvamból örökségbe,
    feleségemnek a becsületet hagytam örök emlékezésre.

    Hugó elmosolyodott, majd közölte elérzékenyülten.

    --Barátom, bíztam benned, vártam jöttödre,
    becsület s emberség lépteidet ide vezérelte,
    csináljunk gyógyírt a török okozta sebekre,
    Henny, eljött az én időm végre,
    a bosszú megint megunt értelmem értelme.
    Családod büszke lesz hősi élményeidre,
    most hagyjuk a szavak szépségét a költőkre,
    készüljünk fel a harcra, a hősi tettekre,
    igaz nem kardal lépünk a harcmezőre,
    mert egy kard kevés a küzdelemre.
    Ha sokat mozgok, dicsőség a győzelemre,
    saját haditervüket zúdítom ősi ellenségeinkre.

    Hugó intett, Henny szótlanul követte,
    s együtt léptek be a basa szentélyébe,
    innen nyílt Hugónak kicsiny szobarésze.
    Az őrök mozdulatlanok maradtak Hugóék érkezésére,
    Hugó átadta a haditervet Hennynak átnézésre.
    Egy napot kapott a terv megjegyzésére,
    utána kerülhet sor, a terv megsemmisítésére.
    A tervet éjjel másolta Hugo, szerencséjére,
    a basa másnap elküldte vezireinek megszemlélésre,
    Hennynak sietnie kellett, az egriek megsegítésére,
    a késés sok vitéz életébe kerülhet.
    Két nap s betanulta a Henny a tervet,
    közben kidolgozták a gyors ellentámadási lépéseket,
    s végre, Henny elindulhatott megsegíteni az egrieket.
    Búcsúzni annyi, mint eltemetni az emlékeket,
    Henny ezt tudta, érezte a perceket,
    ahogy órákká dagadtak s szipolyozták az éveket,
    az élet s halál harc a természetből született.
    Az egriek köszönték a nem várt segítséget,
    s így a vereséget a török csapat szenvedett,
    Henny harci tudása meglepte a vitézeket,
    s így harci technikával látta el a sereget.
    Végre indulhatott Hugóhoz, a küldetést teljesíttetett,
    három nyár vonult el a föld felett.
    mikorra magyar honba lába betétetett.
    Buda, Ottense, mind kettőt szerette,
    Budán fia született s ezért tisztelte,
    Ottensen maradt eddigi élete értelme.
    Nem bánta, életét a becsületre tétette.
    Könnybe szaladt Hugó s Henny szeme,
    ahogy találkoztak Hugó testvérként üdvözölte.
    Sok idő nem maradt a pihenésre,
    már új tervet eszeltek az ellenségre.
    Nagyon vártak a zöld tavasz érkezésére,
    hatalmas török sereg közeledett a délvidékre,
    nem szabad beengedni erre a területre,
    nem mehet tovább e hon belsejébe.
    Az idő múlt, felkészültek a cselekvésre idejében,
    magyar hősöket vittek a törökök elibe.
    Megtorpant a félholdas zászlóival a basa serege,
    s borzalmas vérengzés lett ennek kezdete.
    Mindszent rónaságán a halál a halált nevette,
    s a vért nászához a földről poklába vitette,
    nevetett, tetszett neki az emberek végzete,
    s a vége, nincs már a halálnak nevetése,
    bevégezte, a sebesültek haláltusái ülnek a csendre.
    Hugóék a harcban nem vigyáztak életükre,
    tudták, életüket átjátszották a halál kezére,
    s irányítja a jó vagy rossz végzetre.
    Több napig vigyáztak a súlyos sebesültekre,
    Hugó fáradtan emelte szemét az égre,
    világosodott, Hennyt kereste kialvatlan szeme,
    meglátta, sebesültet kötözött nyugodt keze.
    Befejezve Hugóhoz ment, leült melléje,
    Hugó már a mondandóját gyorsan közölte.

    --Henny, Budára kell menni, sietve,
    egy kém kíváncsi nagyon a hírekre,
    mond el a basa serege megverve,
    s ott várj rám csendben, pihenve.
    Csak egy évig várjál jöttömre,
    ha nem jelentkezek, emlékezz tetteimre,
    menj haza, Ottense honodba, szülőföldedre.

    Henny szólni akart erre a közlésre,
    de Hugó belenézett fenyegetően a szemébe,
    s így magába fojtotta s szót idejében.
    A két hős kezet fogott keményen,
    s érezték,ez az utolsó kézfogásuk ebben az életben.
    Henny elindult, lábát sietve emelgette,
    hogy Buda várát mielőbb elérje.
    Hugó fáradtan feküdt a friss fűre,
    török kaftánja feszült fázó testére,
    Miskolcról érkezett e hatalmas mezőre,
    csata dúlhatott nem olyan régen,
    mert sok halott még pihent a fűben.
    Hugó elaludt, álmában megjelent felesége,
    ki elmondta, gyermekei egészségnek örvendenek.
    A környékről az emberek jöttek a harc mezejére,
    több gyermek is elkísérte a felnőtteket a temetésre,
    E temetésen, magyar török egyetértettek a végítéletben,
    egymás mellé kerültek a magyar anyaföldben.
    Egy kislány és egy kisfiú tíz évesen,
    jöttek, mit lehet segíteni szüleiknek.
    Észrevették a törököt, ahogyan aludt mélyen,
    felemeltek egy-egy kardot véresen,
    s elindultak az alvó török felé csendesen.
    Nem látszott ijedtség e két kisgyermeken,
    sőt, elszántság, hogy törököt ölhetnek.
    Gyűlölettől égő szemekkel figyelték az ellenséget,
    majd megemelték a kardot s belevágták testébe.
    Hugó megremegett, kinyitotta szemét ijedten,
    majd a testében lévő kardot nézte.
    Fejét megemelve a két gyermeket kémlelte,
    mosolyogva ezeket a szavakat hozzájuk intézte.

    --Alvó embert ne zavarjátok sohasem,

    Elhallgatott, gyermekei jelentek meg előtte,
    ölelték, hogy sokára, találkoztak végre,
    Hugó mosolyogva folytatta a halállal küzdve.

    --Gyerekek, menjetek szüleitekhez, keresnek benneteket.

    A gyermekek a magyar szótól álltak megmerevedve,
    hirtelen megfordultak s befutottak a temetői tömegbe.
    Hugót mosolyogva fogadta a halál kegyeibe,
    közben a halottakat nagy halomba összeszedve,
    Hugó tetemét is a többi halotthoz téve,
    földet hordtak a halottak kihűlt testére,
    Török, magyar a halálban végleg megbékélve,
    a pap az utolsó kenetet adta énekelve.
    Sirok nincsenek, a föld a halottak szemfödele,
    e domb, a sok millió halott pihenőhelye,
    Rajta kereszt, mi jelzi e történelmet,
    Mindszent, emlékezzen az emberiség e domb történetre.
    Henny, Hamburg-Altona lett sírhelye,
    e történetet ő írta Hugó örök emlékére.
    Tábla csak íróként emlegeti kérésére,
    míg Hugót szájhagyomány viszi előbbre,
    A HALHATATLANSÁG DICSŐ ÖRÖK EMLÉKÉRE, EMLÉKEZÉSÉRE.



    Vége




    Elkezdve: 1982-befejezve 1994-ben.

    Anyagot az alsóvárosi templomtól, a Somogyi könyvtártól, Hamburgból kaptam.

    Mindszenten született, majd itt is halt meg, Farkas Antal, 1921,01,10.-én született, meghalt 1988, 12.16.-án. Ö volt az, aki először megmutatta az ember dombot, és mesélt a sok halottról, akik ide vannak eltemetve. Ő volt az apám.

    Egy kis ízelítő az eposzról.
    Görög eredetű szó, mely kifejezést, beszédet, elbeszélést jelent. Hősköltemény, melyben egy különleges képességekkel rendelkező hős egész nép vagy közösség életére kiható tettet visz végbe. Általában egy nép eredetéről, nagy háborújáról szól.
    a nagy eposzi kísérletek kora a magyar irodalomban, Csokonaitól Arany Jánosig sokan megkísérlik a magyar hősének megalkotását. Arany, miután egy évtizedig próbálkozott a nemzeti eposz megalkotásával, a Buda halála megírása után egy tanulmányban fejtette ki nézeteit arról, hogy e műfajban alkotni már elkésett, ugyanis a műfaj korszerűtlen.
Előző Következő
Vissza a listához

Feliratkozás hírlevelünkre

Üdvözöljük! Kérjük, iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a Mohács 500 programjairól és újdonságairól. Ha már feliratkozott és le szeretne iratkozni, használja a belépés után megjelenő 'Leiratkozás' gombot.

Köszönjük érdeklődését! A megerősítő emailt hamarosan megkapja a megadott címre. Kérjük, kattintson a benne található linkre a feliratkozás véglegesítéséhez.