Mohács, dicső hazám, fenséges otthonom
Szeretett mezői, kedélyes szántóföld;
Védelek, amíg erőmet el nem hagyom.
Napok búja elenged, eme ugaron
Küzdelmünket rendületlenül üdvözöld.
Némán feszült öntudatlanságban várva,
Sodronyok súlya mögött térdünk megremeg.
Itt és most, prés alatt, előre vagy hátra,
Mozdulatlanul, ellenségünket látva;
Életem egy hangban, s elvennék tőlem.
Gyaur kutya, harsogja Szulejmán hada.
Vádaskodó harsona, felettünk izzó
Ólomlövedékké váló hazug dogma.
Szemeidben ég alatt szeretett szolga
A sokac és magyar, hited tüzet szító.
Az Úr tízezer angyala oldalunkon,
Fénylő dicsőség koronájának éke.
Epés nyelveknek megmutatom ki vagyok:
Egy, s egyben a mindenség, hősi harcos;
Léptem kivár, nem riaszt pusztulás réme.
Zengedező dudaszó, koppan a bocskor,
Ádáz lovasrohamtól dübörög az ég.
Elő, csatára! Ágyút gyújts, élezd kardod
Míg vér áztatja, ránk telepszik rőt alkony.
S a győzelmünk magja végleg ködbe vész.
Elragadt utódaink, ti janicsárok
Meneteltek többezres oszlopaikban.
Hol vagytok testvéreim, csehek, horvátok?
Kelj fel, Uram! Rabláncra ver a fájdalom.
Híveink hamva keselyűk martaléka.
Kárhozott király béklyója emlékeztet,
A föld romokban, mennydörgő patakokban.
Menekülte magába húzta a mélybe,
Cselekedni többé már nem engedhette,
Sötétségben tartja a Csele folyama.
Sárból iszap, szeretett honból pusztaság,
Így temetik végül seregeink a kínt.
Zúgolódás színe a kietlen mocsár;
Teremtés és vér, mindössze ezek volnánk?
Sorsunk dala hiábavalóságra hív.
Ébredj! Nincs végszó, hitünk lángja lobogó.
Sebzetten, gyermekeim és a hitvesem
Reménysége fényt gyújt. Kijövünk a sírból,
Lázárként feltámadunk a porainkból.
Bátrak szívében nemzetünk újra éled.