Ezüstös fény táncol tengernyi dárdán,
s a közelgő roppant hadat látván
végső imát rebegve áll a vártán
egy dombtetőn a színes egyveleg:
nemes magyarok, szerbek, lengyelek,
odébb még német és cseh zsoldosok.
Vészjóslóan pattognak ostorok,
s lám a pogány fölénye sokszoros:
vagy hatvanezren jönnek ölni-halni –
Isten tudja, vérét ki önti majd ki…
Egyszerre bőszen ágyúz már az ellen,
mintha csak szörnyen mennydörögne fennen.
Minden vitézt megszáll a harci szellem,
s ki eddig állt meredve, mind lohol –
heves szíve már fülében dobol.
Az összes gondolat rég szétszaladt,
folyik a verejték a vért alatt.
„Védd a hazádat, és ne féltsd magad!”
hangzott – akárha víz alól kiáltna –
ifjú Lajos királynak buzditása.
Lovak szájában megfeszűl a zabla,
csengő páncélt vagy húst talál a szablya:
magyar török, török magyar kaszabja.
Csattognak vérrel festett kardvasak –
comb, váll, nyak, lábszár, mellkas, has hasad.
Meghalni nem félünk, de győzni vágyunk,
bárkit, akit csak kell, kardélre hányunk!
De hová tűnt helyéről hős királyunk?...
Nincs a sorban Tomori, Szalkai,
távol testek növekvő halmai…
A pogány újult erővel rohamoz,
nem segíthet más, csak a csoda most.
Nehéz karja lóg csak, térde rogyadoz
Krisztus vérző hű katonáinak,
akik túléltek ágyút, szpáhikat.
Uralkodónkról nincsen semmi hír,
e fájdalomra nincsen semmi ír,
eltűnt királyt keres, ki menni bír…
Talán nincs minden végleg veszve még,
de itt most vérbe fúlt egy nemzedék.
Tátong egy ország szörnyű nyílt sebe,
de itt siránkozásnak nincs helye.
Segíts meg, ó, Magyarok Istene!
Hallgasd meg most könyörgő, hő fohászunk,
akik térdig saját vérünkben ázunk,
ismét imára nyitjuk gyönge szánkat:
Ne pusztítson el minket még e század,
kérünk, ne hagyd el ősi szép hazánkat!
Ragyogjon újra fel majd csillaga,
mert akkor semmi sincs, ha nincs haza!